Stanisław Lemtől ezidáig csak a Solaris-t olvastam, ami nagyon elnyerte tetszésem, valamint pár novellát, így gondoltam, megpróbálkozom egy másik regényével is. Mi más is lehetne az, mint a sokat emlegetett Éden?! Így neki is fogtam.
A kezdeti nagy lelkesedésemet elég gyorsan lehűtötte a kissé zavaros mondatképzés. Nem tudom, hogy ez Lemnek köszönhető, vagy a fordító nem volt a helyzet magaslatán. Néha azon vettem észre magam, hogy megállok egy mondat felett, és olyan érzésem van, mintha a google fordítóból olvasnám a szöveget. Ráadásul a könyv első fele eléggé egyhangú, és monoton volt. Az izgalom leghalványabb reménysugara sem jelentkezett olvasás közben, és már kezdtem attól tartani, hogy ez lesz az utolsó Lem könyvem.
A feléig elvergődve, egyszer csak kezdett kialakulni valami a nagy katyvaszból, és új irányt vett a történet. A könyv második fele mintha gördülékenyebben haladt volna, és olvasni is könnyebb volt.
Maga a történet hat hajótöröttről szól, akik közelebbről meg szerették volna nézni az Éden nevű bolygót, de túl közel kerültek a légkörhöz, aminek következtében irányíthatatlan lett az űrhajó és lezuhantak. A Koordinátor, Doktor, Vegyész, Fizikus, Kibernetikus és Mérnök alkotta a legénységet. Érdekes, hogy Lem mindegyik személyt a szakmája alapján nevezett a könyvben. Nem is tudjuk meg egyiknek sem a nevét, kivéve a Mérnökét, akit Henriknek hívnak, és többször is így nevezik társai. Valamint egy automatának volt még neve, amit Feketének neveztek.
A regény első fele a felfedező körutakat írja le, mikor is a legénység egy megkergült gyárral, egy furcsa településsel, és egy bennszülöttel találja szemben magát. Az űrhajósok igyekeznek megjavítani az űrhajót, és közben minél többet megtudni a helyi civilizációról, ami nem megy könnyen, hiszen mindenre a földi összefűggéseket vetítik akaratlanul is, bár megpróbálnak nem elhamarkodott következtetéseket levonni, mégis általában csak találgatásokig jutnak, mígnem…Többet nem árulhatok el, hiszen akkor már nem lenne izgalmas a könyv 🙂
Kétféleképpen lehet értelmezni a regényt. Az egyik egy sci-fi alkotás, ami számomra az utolsó 40-50 oldalig nem hozott sok izgalmat. A másik, egy sci-fi-be rejtett politikai írás, mely a kommunizmus hálójában mutatja be az értelmiséget, pontosabban a zátonyra futott tudós társadalmat, mely megpróbálja megismerni a közeget, amibe belecsöppent, de azon munkálkodik közben, hogy megszabaduljon ebből, a minden realitást nélkülöző világból. A tudósok értelmetlenül szemlélik a Duplák (így nevezték el az édeni lakosokat) társadalmi berendezkedését, viselkedésüket, stb.. Maga a társadalom, a tudomány, a tiltott tudományok és az információ áramlás, vagy éppen annak hiánya, az akkori társadalom kritikáját foglalja magába.
Ez a második értelmezés nem is jutott volna eszembe, ha barátnőmnek nem most kellett volna egy beadandót készítenie a XX.sz-i lengyel novellákból. A sci-fi egy olyan műfaj, ahol el lehet mondani minden további nélkül a véleményünket a körülöttünk lévő világról, anélkül, hogy a cenzúra ezt észrevenné, és ha észre is veszi, bele lehet magyarázni, hogy semmi köze a valósághoz. Lehet, hogy csak én magyarázom bele ezeket a dolgokat, és Lem tényleg a kapcsolatfelvétel egyik mikéntjét vetette papírra, és igyekezett mindent a megszokottól másképpen leírni, egy teljesem más világot teremtve. Ezt már mindenki döntse el maga. Mint sci-fi, 10 pontból 6-ot kapna, mint politika- és társadalomkritika megérdemli a 8 pontot (bár nem pontozok még, de gondolkodom rajta 🙂 )
ISBN: 963 211 472 8
Kozmosz Könyvek, 1981
Terjedelem: 261 oldal
Bolti ár: -,- Ft
