Németh Lászlótól az első (és ezidáig egyetlen) könyv amit olvastam, az Iszony volt. Hihetetlenül magával ragadott és elvarázsolt. Nem tudtam kiverni a fejemből, és időnként elkapott a hév, hogy belelapozzak más műveibe is. Idén véget ért a halogatás, és több regényét is megvettem. Úgy döntöttem, hogy időrendi sorrendben olvasom majd el a könyveket, ezzel is végigkövetve írói fejlődését. Az első kötet nem más, mint az Emberi színjáték.
Maga Németh László a regény előszavában is elismeri, hogy változó minőségű irományt sikerült kiadni a kezéből. Elmondása szerint az első rész jött magától, szinte le sem tudta tenni a tollat, a második és harmadik rész már nehezebben született meg. Ez látszik a kész alkotáson is.
A cím magában hordozza az egész történet lényegét, de nem a megszokott formában, ahogy azt a többi író megjelenítette. Nem az életet habzsoló, belül üres ember színjátéka ez, hanem az igenis érző lény megfelelni akarása a társadalomnak, a családnak, a barátoknak és még ki tudja milyen elvárásoknak.
Főhősünk Boda Zoltán, aki kései gyermekként születik. A szülei felnevelték már a három bátyját, és kimerültek. Már nincs erejük a gyermeknevelésre. Hagyják, hogy Zoltán maga fedezze fel a világot, még ha hibásan is. Nincs elkényeztetve, de szigorúan fogva sem. Az ő birodalma az udvar és a benne lévő tárgyak, növények. Az első mesét a Zölddisznó legendájáról 4-5 éves korában mesélte neki az édesapja. Ekkor kitárult előtte a fantázia birodalma és élete szerves része lett. Az udvar is átalakult mesebeli erdővé, kastéllyá,stb… Ha a való világban valami nehézségbe ütközött, rögtön a meséhez nyúlt, elhelyezte benne magát és átalakította a valóságot. Színjáték volt az élet, mert ha nem az lett volna, nem tudta volna elviselni a kínt és fájdalmat. “A csekély tettek is roppant súllyal esnek arra, aki szenvedi őket: ez az ember tragédiája.”
A regény a XX. század elejére, vidékre kalauzol el bennünket. A nyelvezete irodalmi, mégis oly sok falusi, feledésbe merült magyar kifejezés kap helyet benne, hogy a könyv elején oldalanként 4-6 számomra ismeretlen szóval találkoztam. Az író olyan szépen tudja megjeleníteni a valóságot, a maga csodálatos szépségében, hogy időnként elkalandoztam olvasás közben. Zoltán belső világán keresztül újraélhettem a gondtalan gyermekkororom egyes pillanatait. Néha azon kaptam magam, hogy arcomon mosoly ül. Nem Zoltánon mosolyogtam, hanem az előbukkanó emlékeim okozta boldogságon.
Forrás: HamPage
Az első rész ifjúsági regény. A második már inkább felnőttes, komolyabb hangvételű, mégis valahogy kusza, bizonytalan. Érezni lehetett, hogy Németh László már kezdett kifogyni az ötletekből, és saját életéből vett eseményeket, melyeket próbált beilleszteni a történetbe, több-kevesebb sikerrel. Itt már a meghitt belső világ megfoszlott, kiüresedett. A hangsúly áttevődött a külsőségekre. Megszűnt a meghitt hangulat és az egész leíró elbeszélésé változott. Az egyetlen pozitívum ebben a részben a háború utáni Budapest bemutatása. Néha úgy éreztem, mintha Boda Zoltán most is itt járna közöttünk és bármelyik pillanatban elém toppanhatna a Baross utcán, vagy a Múzeum körúton.
A harmadik, befejező rész igazi hegyi beszéd – mondandó nélkül. Szerintem az író arra számított, hogy a sok értelmetlen halandzsa amit Zoltán szájába adott, az olvasók fejében válik majd valamifajta erkölcsi útmutatóvá, mély értelmű megvilágosodássá. Nálam ez valahogy nem jött össze. Igaz nem is törekedtem rá, hiszen annyira unalmas és értelmetlen volt, hogy még Zoltán hallgatósága sem törekedett a megértésére, inkább csak beleláttak dolgokat, de mielőtt elgondolkodtak volna rajta, már tovább is léptek.
Az utolsó pár fejezet a Getsemáne-kert újragondolását igyekezett elhitetni az olvasóval, ahogy Zoltán megváltó ül “tanítványai” között. Inkább groteszk volt ez a jelenet, mint megható. Egy egyszerű befejezéssel sokkal elégedettebbek lettek volna az olvasók (és szerintem maga az író is), és talán nem lett volna ennyire verejtékszagú az egész. Lehet, hogy csak az én lelkivilágomból hiányzik az a bizonyos világosság, ami ezt érthető és indokolt befejezésnek fogadná el.
Remélem, hogy a többi könyvét nem a kiadója unszolására írta meg, és rátalálok arra a Németh Lászlóra aki elkápráztatott a Iszony című regényével és az Emberi színjáték első részével.
ISBN: –
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973
Terjedelem: 613 oldal
Bolti ár: –
