Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Létezik egy bolygó, Shora, melynek a felszínét óceán borítja. A vízen úszkálnak a természetes tutajok, melyeken értelmes lények élik mindennapjaikat. Ők az Ivadékok, vagy más néven a Cserék. Fajuk csak női egyedekből áll, és szűznemzéssel védekeznek a kihalás ellen. Társadalmuk az idealizált szocializmus, ahol nincs pénz, nincs uralkodó. Saját ritmusukban élik az életüket, mindenki a saját feladatával foglalkozik, és segít a másiknak, ha annak szüksége van rá.

Társadalmuk két “rétegre” van osztva. Az első réteg a gyerekek, akik még csak ismerkednek a természet szabályaival. És vannak a felnőttek, akik azzal lépnek át ebbe a “kasztba”, hogy másodnevet választanak maguknak. Ha felmerül valami ami az egész közösséget érinti, akkor azt a Gyülekezőn tárgyalják meg a felnőttek. Mivel ezen kasztban mindenki egyenlő (persze vannak egyenlőbbek), így mindenki véleménye számít, és elég egy ellenvélemény ahhoz, hogy döntésképtelen legyen a Gyülekező.

Történetünk két Ivadék, név szerint Merwen és Usha, küldetésével kezdődik a szomszédos Valedon bolygón, valamikor a messzi jövőben. A valedoniak idegenkedve fogadják a két Cserét, akik bár emberi kinézetűek, mégis szőrtelenek, lilás színűek, nincs körmük és ujjaik között hártya feszül (megint egy rosszul megválasztott borító). A küldetésük: Találni egy valedoni ifjút, aki hajlandó velük tartani a Shorára és tudást cserélni velük. (Csak nem tudom, hogy minek, mikor már van egy ember köztük, Nisi, egy kereskedőcsalád lánya, aki gyermekkora óta köztük él?!). Ez az ifjú pedig nem más, mint Spinell, a kőfaragó fia, a munkakerülő, akit szülei már régóta nyaggatnak, hogy tanuljon valami szakmát, mert ha nincs “köve”, akkor nem is fog tudni megélni.

Spinell kicsit kiábrándultan néz körbe a Shorán, hiszen az Ivadékok annyira a természettel összhangban élnek, hogy hiányzik minden középkori kényelem a bolygóról, amit a fiú megszokott szülővárosában (ruha, gyertya, stb..) . Azonban itt egy tudomány nagyon is virágzik, annak ellenére, hogy a többi alapjait nem is ismerik és ez nem más, mint a biológia. Az Ivídékok képesek a testrészek visszanövesztésére és minden nyavalya ellen tudnak orvosságot készíteni.

Eddig elzárva éltek, és nem bolygatta meg társadalmukat a Pátriárka birodalma. Mindössze a kereskedelem éledt fel, mikor a környező bolygókról kereskedők hoztak létre üzleteket a bolygón pár évtizede. Azonban minden jónak egyszer vége lesz.

A Pátriárka követe elrendeli a Shora “megszállását”, azaz katonai támaszpontokat hoznak létre a bolygón, és a tudósokat azzal bízzák meg, hogy szerezzék meg a “tiltott tudományok” részleteit, amelynek a többi bolygón is hasznát lehetne venni. A megszálló sereg vezetője nem más, mint Nisi emberi vőlegénye. És a bonyodalmak csak akkor kezdődnek, mikor az Ivadékok nem hajlandók elfogadni a Pátriárka törvényeit.

A hosszú bevezető után egy rövid véleményírás.

Az írónő molekuláris biofizikából és biokémiából doktorált, ezért hát nem csoda, hogy történetében is éppen ezt a témát emelte ki, és ezen tudomány koronázatlan királynőjének nevezte ki az Ivadékokat. A regényben egymással szembe helyezi a naturalista-szocialista társadalmat, a diktatórikus-imperialista társadalommal, és ezek csapnak össze a Shora nevű óceánbolygón.

Az imperialisták erőszakkal próbálják megtörni az új gyarmat bennszülötteit, még a Cserék passzív ellenállással próbálják jobb belátásra bírni a hódítókat. Ez a körforgás a regény közepétől folyamatosan ismétlődik, és a vége felé már az unalommal határos mértékűre duzzad. A Cserék a bázisokra mennek tüntetni-elüldözik őket. Visszamennek, gázt vetnek be ellenük. Visszamennek…, visszamennek, lelövöldözik őket, visszamennek…és visszamennek. Az olvasó azt várja folyamatosan, hogy majdcsak tesznek valamit a Cserék, pl biológiai fegyvert vetnek be, amivel visszavonulásra késztetik az ellenséget, és bár szó van róla, ez csak tolódik.

Az embereket beteg gyermekeknek tartják, akik a kövek bűvöletében élnek. A kövek határozzák meg az embert, és a “halálgyorsítók” a legbetegebb gyerekek, akiket meg kell gyógyítani. Az Ivadékok nem alkalmaznak erőszakot, mert ha ők is halált gyorsítanának, akkor nem lennének különben mint a megszálló hatalom, és ők is ezen betegség rabjai lennének, ami nem más mint a félelem.

Az írónő igen keményen kritizálja a kapitalista-imperialista társadalmat, ahol mindent a pénz mozgat, és az emberek tele vannak félelmekkel, amit a munkájuk elvesztése, anyagi biztonságuk eltűnése és halál eljövetele okoz. Azonban ezzel a világgal szembe egy annyira naiv, együgyű társadalmat állít szembe, ami az olvasót a vége felé még jobban irritál, és legszívesebben felpofozna minden Cserét.

A regénynek az elejétől kezdve megvan a maga hangulata, ami elvarázsol. Azonban van benne egy pár logikai- és elvi hiba ami az egész történetet kicsit átviszi fantasybe. Hiszen Spinell a valedononi falujában középkori körülmények közt él, még a gazdag kereskedők a technika minden vívmányának előnyét élvezik, és persze a bolygóközi utazás is mindennapos. És akkor ott van egy faj a Shorán, akik gyűjtögető-vadászó életmódot folytatnak, napenergiával főznek és a biológia tudományát magas fokon űzik.

Kicsit olyan az egész, mint a Csillagok háborúja és a Dűne. Magával tud ragadni, egy ideig… utána pedig az üresség marad, hiszen nincs benne másról szó, mint a rossz és a jó küzdelméről. Nincs benne jellemfejlődés. Az egyetlen, aki ingadozik a jó és a rossz között az Nisi. A könyv utolsó harmadánál pedig már alig vártam, hogy vége legyen, hiszen a már előzőleg is leírt folyamatos körforgás az idegeimre kezdett menni. Amiért pedig az L4-et nem adtam meg az a befejezés volt. Egy tollvonással vége lett az egésznek. Nem volt nagy durranás, levezetés…csak egy picurka fejezet, egy nyúlfarknyi “sziasztok, ennyi volt”. Ezek után mit várhatok az Elízium-ciklus további három kötetétől, ha az első ilyen laposra sikeredett?