Ray Bradbury emlékére
Tisztelgés egy nagy író előtt, aki történeteivel és egyéni stílusával belopta magát az olvasói szívekbe. Aki egyetlen Bradbury történetet is olvasott, az tudja, hogy miről van szó. Én mindösszesen egy kisregényét és pár novelláját olvastam ezidáig (Fahrenheit 451 és más történetek), de már a polcon várakozik pár alkotása.
Sam Waller és Mort Castle egy antológiát állított össze olyan írók novelláiból, akiknek munkásságára hatott Bradbury. Sok ilyen van, de mivel a kötet terjedelme véges, így “csak” 26 író rövid írása került bele.
Ray Bradbury írásait nehéz lenne beskatulyázni, hiszen található köztük sci-fi, fantasy, utópia, dísztópia, rémtörténet, stb… Az egyetlen ami közös bennük: a remény. Sokszínűségének köszönhető, hogy az antológiában is sok stílus keveredik, így alkotva egy egészet, egy emléket.
A kötet első lapjától kezdve olyan érzésem volt, mintha az Alkonyzóna és a Mesék a kriptából egyvelegébe csöppentem volna. Mindegyik történet tartalmazott egy kis borzongást, egy kis horrort és egy kis boldogságot. Az arányok mindegyik írásban mások voltak, de kézzel fogható volt mindegyik jelenléte.
Talán az egész antológia sokkal jobban is sikerülhetett volna, ha nem felkérésre készülnek az elbeszélések, novellák, hanem az írók régi, íróasztalfiókban porosodó alkotásaikat szedték volna elő. Sajnos nagyon érződik szinte mindegyik művön az erőszak, ami a “megszülesztéséhez” kellett. Szinte mindegyik szerző arra törekedett, hogy egy bradburys írással rukkoljon elő, amiben ő maga is benne van, ezzel bizonyítva, hogy a mester benne és a műveiben él tovább.
Ezen erőszaknak köszönhető az, hogy a 26 írásból mindössze egy nagyon jó volt, ami valóban hozta a hangulatot, valamint további kér írás emelkedett ki a középszerűségből. A többi közepesnek mondható, vagy még annál is rosszabbnak.
Számomra a legjobb novella: Robert McCammon – Az álommasina gyermekei. Ebbe az írásban ott van a vég lehangoló valósága, a reményvesztettség és a hétköznapok megszokása. Azonban egy dolog ezt az egész szürke, értelmetlen életet újra ki tudja virágoztatni, és színt hoz nem csak egy ember életébe, hanem az egész közösségébe. Ez pedig nem más, mint az álommasina. Egy kütyü, aminek köszönhetően újra életre kel a közösség.
A másik két novella, amit említettem, egy az egyben a gyerekkoromba repítenek vissza, és újra átéltem azt a borzongást, amit anno az Alkonyzóna és a Mesék… nézése közben éreztem. Az első Margaret Atwood: Fejek az örökkévalóságnak, ami egy gazdag és bosszúszomjas ember történetét meséli el, pontosabban annak csúfos végét. Mikor olvastam, akkor az a mese jutott az eszembe, mikor a macska 9 életéért felelős mirigyet emberbe ültetik át, és az alany később a cirkuszban azzal keresi a kenyerét, hogy különböző módokon kivégezteti magát. Azonban a számításaiba, azaz a számolásokba hiba csúszik.
A másik történet pedig Julia Keller: Hayleigh apja című írása. Ez egy igazi horror történet, melynek velejét éppen a hétköznapok adják. Még mindig beleborzongok, ha eszembe jut a pince és a “rakéta”, miközben látom előttem Hayleight arcát.
A kötetben található még egy pár érdekes, elgondolkodtató, megborzongató történet. Mégis, egy hét múltával ha végigfutok a tartalomjegyzéken, talán ha felére emlékszem. A többi, ahogy elolvastam már el is veszett a múlt ködében, mintha nem is lett volna. Egy-kettőnél még részletek beugranak, de semmi több.
Lehetett volna jobb is az antológia. Valószínű, hogy ha jobban megértenénk az írók viszonyát Bradburyhez és műveihez, akkor mi is más szemmel olvasnánk ezeket a “megemlékezéseket”. Az a rövidke kis magyarázat ami a novellákat követte, sajnos nem elég ahhoz, hogy az olvasó átlásson egy egész életérzést. Mindenki másképpen emlékezik és másképpen búcsúzik.
Én, Bradbury történetekkel fogok emlékezni, és emlékeztetni, hogy élt valaha egy nagy író, aki a felnőttben lévő gyermeknek mesélt.
ISBN: 978 615 5158 17 9
Metropolis Media, 2012
Terjedelem: 364 oldal
Bolti ár: 3490,- Ft
