Rejtelmes történetek
Edgar Allan Poe az az író, akiről már mindenki hallott, de olvasni nem sokan olvastak tőle, vagy éppen csak pár versével találkoztak. Állítólag a sci-fi és krimi irodalom előfutára volt. Horrortörténeteitől nem tudták álomra hajtani fejüket kortárs olvasói. Azonban mai szemmel már kissé megkopottan kerülnek elénk ezek az írások. Elvárásaink megnőttek, igényeink megváltoztak. Edgar Allan Poe írásainak zöme pedig elavult.
Közel két hónapja kacérkodtam az ötlettel, hogy ideje volna olvasni tőle valamit. Ha szívemre kellett volna tennem a kezem és megmondani, hogy a múltban olvastam e már az írásai közül valamit, nem tudtam volna válaszolni. Annyira benne él a köztudatban a neve, hogy az ember nem is tudja, hogy csak hallomásból ismeri az elbeszéléseit, vagy tényleg tartott már a kezében Poe kötetet.
Az első pár novella elolvasása után rájöttem, hogy még nem volt szerencsém Poe munkásságához. Érdeklődve vetettem bele magam a válogatáskötetbe, hiszen rejtélyekre és izgalmakra vágytam. Valami újra!
Lassan rá kellett jönnöm, hogy semmi új nincs a lapokon. Sőt, még izgalmakkal sem találkozhatom. Lehet, hogy Poe volt az előhírnöke a sci-fi műfajának, és horror történetei saját korában vérfagyasztóak lehettek, azonban mára mindez a múlt. Elszállt felette az idő.
Unalmamban próbáltam magam a XIX. századba helyezni, elfelejteni a ma vívmányait és ismereteit, hogy minél jobban azonosulni tudjak a történettel. Ha ilyen szemmel tekintek a kötetre, akkor való igaz, hogy hozott valami újat, valami félelmeteset. Valószínű, hogy én sem tudtam volna nyugodtan álomra hajtani a fejemet, ha a XIX. század közepén, olajlámpás fényénél olvastam volna a történeteit. De mivel az írások létrejötte óta eltelt több mint 150 év, így a varázsából is vesztett.
Legjobban talán az tett be Poe írásainak, hogy annak ellenére, hogy gördülékeny volt a történetvezetése, mindig hosszas bevezetővel tért csak a tárgyra, ami fölösleges locsogásnak hatott egy-egy elbeszélés végére érve. Volt olyan írása, ahol a bevezető az egész elbeszélés 80%-át tette ki, és magára a történetre csak a fennmaradó 20% maradt. Néha azonban éppen a történet közepén kezdett elkalandozni, és mire visszatért az eredeti témához, már rég kizökkentem az egészből.
A kötet címe azonban találó, hiszen valóban rejtelmes történetekre is akadhatunk olvasás közben. Ez viszont többségében nem a tárgyra nézve igaz, hanem az elbeszélés menetére, ugyanis nem tudtam, hogy most egy valós világban játszódnak az események, vagy valahol az író fantáziavilágában. A járkáló, gondolkodó halottak rendszeresen előbukkannak, és úgy jelennek meg a kötet lapjain, mint élő személyek. A valóság és a fantázia összefolyik minden látható cél nélkül.
Hiányzott az írásaiból az ötletesség, az egyéniség. Mai szemmel nézve mindössze egy közepes írónak mondanám Poet, akinek volt egy-két jó ötlete, de azokat sem tudta mindig kidolgozni. A több mint harminc írást tartalmazó kötetből mindössze egy volt, ami magával ragadott, de pár nap múltával a tartalomjegyzékből már nem tudom kiválasztani a címét. Bele-bele olvasva ismét egy-egy történetbe megtaláltam és “Az ovális arckép” címet viseli. Ez a történet sem túl eredeti, mindössze az író tehetségének köszönheti, hogy kiemelkedik a többitől. Az elbeszélés veleje mindössze annyi, hogy van egy szépséges lány, aki beleszeret egy vérbeli festőbe, aki midőn arcképet készít róla, az életerejét viszi vászonra. A kép elkészültének pillanatában a festmény az élő szépséget tükrözi vissza, miközben a valóságban a lány éppen utolsó leheletével búcsúzik ezen árnyékvilágból.
Talán, ha általános iskolás koromban olvastam volna a könyvet, akkor nagyobb benyomást tesz rám. Mikor még minden történet újként hat, mikor még az árnyékok is félelmetesek, mikor még az elvárások is alacsonyabbak.
ISBN: –
Európa Kiadó, 1967
Terjedelem: 458 oldal
Bolti ár: -,-
