Beszélgetések a Gulagról
Február 25-e “A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja“. Annak ellenére, hogy idén lesz 15. éve, hogy ezen a napon megemlékezünk az elhurcolt, táborokba zárt, rabszolgamunkára kényszerített emberek ezreiről, tízezreiről, mégis igen kevés figyelmet kap a sajtóorgánumok és az állami intézmények részéről. Ezért a magam módján szeretnék emlékezni és emlékeztetni arra, hogy a nagy októberi forradalomtól kezdve a Szovjetunió széthullásáig milliók estek áldozatául egy olyan rendszernek, mely zászlajára a nép egyenlőségét tűzte ki, de az erőszakszervezetei útján éppen ezt a népet irtotta.
Gereben Ágnes ezen könyve a Gulagok világába kalauzol el bennünket és megpróbálja az olvasó elé tárni a kommunizmus rémtetteit. A cím egy kicsit félrevezető, hiszen mindössze pár interjút találunk a kötetben amit a táborok túlélőivel készített. A könyvről sem lehet eldönteni, hogy ismeretterjesztő műnek szánták vagy tanulmánykötetnek, hiszen egyik elvárásnak sem felel meg.
A könyv elején megpróbálja bemutatni a kommunizmus kezdeti éveit és a táborok intézményének kialakulását, terjedését. Nem Lenin és a hozzá közelállók ötlete volt az osztályharc, hiszen már a francia forradalom idején is a nép a nemesek ellen fordult. Oroszországban sem volt ez másképpen, ugyanis a cári család kivégzésével nem ért véget a tisztogatás, hanem azt követően még nagyobb lendületet kapott a nemesség kiirtása a társadalomból és nem volt ritka, hogy fényes nappal a nyílt utcán végeztek ki tehetős embereket. Aki nem a munkásosztályhoz tartozott, az nem volt biztonságban, hiszen bármikor elhurcolhatták, kivégezhették vagy éppen a vagyonukat kobozták el (bár azt így is, úgy is megtették).
A cári munkatáborokat kibővítették és újakat hoztak létre, csak éppen a rabok cserélődtek ki. Senki nem volt biztonságban, hiszen a titkosrendőrség és a politikai rendőrség (aminek a neve időről időre megváltozott) ott volt minden családban, minden kocsmában, minden munkahelyen, és amikor az ember azt hitte, hogy egyedül van, akkor is valaki figyelte. Hogy mi volt a bűnük azoknak a millióknak, akik kényszemunkatáborba kerültek? Sok néven lehetne nevezni, de valós tartalma egyiknek sincs. A bűnösök körét mindig az aktuális vezetés határozta meg, akiknek ha letelt az idejük, néha maguk is a másik oldalon találták magukat. Természetesen köztörvényesek is voltak ezekben a táborokban, de ők az elitet képviselték a szögesdrótokon belül, hiszen a kommunista rendszer róluk nem mondott le.
A rendszernek nem is a kegyetlensége volt az ami kiemeli a XX. század más rémtettei közül, hanem a méretei. Hiszen ennyi népcsoport még nem szenvedett el együtt ekkora igazságtalanságot. Nem volt biztonságban senki a vörös csillag árnyékában, hiszen bárkit utolérhetett a hatalom véres keze. Ott vannak például a Vörös Hadsereg katonái, akik a II. világháborúban az európai hadszíntérről visszatérve, első útjuk egy átvilágító táborba vezetett, ahol megvizsgálták, hogy mennyire hatott rájuk a rommá lőtt európai kapitalizmus. Ugyanis a földdel egyenlővé tett városok lakossága is “jobb” körülmények között élt, mint a Szovjetunióban élők. Így nem csoda, ha a hazatérő 10 millió harcosból fél-egy millió találta magát az otthon melege helyett egy munkatábor priccsén, és elgondolkodhatott azon, hogy a “Szovjetunió hőse” kitüntetés sem védhette meg a véres vörös csillagtól.
Nem esett még szó a szovjet hadifoglyokról, akik a nácik és szövetségeseik markába kerültek. Őket nem védte a Genfi egyezmény, mert azt a szovjetek nem ratifikálták, és a szövetségesek közbenjárására sem volt hajlandó Sztálin legalább hallgatólagosan elfogadni azt. A kommunista vezető ugyanis úgy tartotta, hogy aki megadta magát az ellenségnek, az nem méltó az életre. Ennek következtében a szovjet hadifoglyok nem a megmentőt látták a Vörös Hadseregben, hanem az új fegyőrt, hiszen mindössze annyi változás történt az életükben, hogy a német táborokból szovjetbe költöztették át őket.
Nemzeteket, népcsoportokat érintett az erőszakos áttelepítés, mindössze azért, mert olyan helyen laktak, ahol magukhoz hasonló népek éltek a határ túloldalán. Ennek köszönhették a krimi tatárok is, hogy messzi északra telepítették őket, ahol a hideghez nem szokott emberek közül minden második életét vesztette.
A csatlós államokban sem volt jobb a helyzet, hiszen a kommunizmus hatalomra segítésével a moszkvai forgatókönyv szerint zajlott minden. Magyarországról is tízezreket hurcoltak a Szovjetunióba a II. világháború alatt, akikért füle botját sem mozdította a magyar kormány. A szerencsésebbek csak pár évet töltöttek “málenkij robottal”, ahogy arról már szó volt egy korábbi bejegyzésemben is. Azonban a többségnek meg kellett várnia Sztálin halálát, a rövid ideig tartó enyhülés időszakát. Viszont nekik azzal kellett szembesülniük, hogy a hazaút nagyon hosszúra sikeredett, ugyanis Rákosinak nem kellettek az elhurcolt magyar foglyok, akik ismerték a kommunizmus sötét oldalát.
Folytathatnánk még a listát: gyermeklágerek, holodomor, NKVD, Trojkák, ÁVH, Andrássy út 60., stb…
A könyv megpróbálja bemutatni az idő haladtával a táborok terjeszkedését, viszont mivel a kronológiai sorrendet nem tartja be, így nagyon nehéz követni az eseményeket. Inkább egy-egy népcsoport történetével próbálja szemléltetni azok kínjait, ami az időben való ugrásoknak köszönhetően teljesen érthetetlen, és csak bizonyos momentumokat tud az ember megjegyezni. Témáját tekintve sem következetes, hiszen néha táborokról beszél, néha kitelepítésekről, néha pedig ellehetetlenítésekről. Persze, sok formája volt a kommunizmus rémtetteinek, de ha már egy szálat szeretnénk felgöngyölíteni, akkor maradjunk annál, ne ugráljunk ide-oda, hogy a végén csak összegubancolódott fonalat kapjunk.
Amik nagyon hiányoznak a kötetből, azok a számokat alátámasztó bizonyítékok. Sajnos nem egyszer előfordult, hogy szájhagyományok alapján próbált becslést adni egyes táborok lélekszámáról, ami a pár száztól a pár ezerig terjedt. Értem én, hogy nem állt rendelkezésére megfelelő mennyiségű forrás az adatok alátámasztására, de akkor nem kezdünk egy olyan könyv megírásába ami ezeket hivatott bemutatni.
Amint írtam már, a címtévesztés ténye is fennáll, hiszen riportokra számít az ember, nem pedig tanulmány/ismeretterjesztő beszámolóra. Sajnos meglátszik a riportokon is, hogy Gereben Ágnes nem éppen kiemelkedő újságírói vénával rendelkezik, viszont ezt pótolja a hatalmas egója, ami kitűnik a riportalanyokhoz való viszonyulásából. Állandóan emlékezteti az olvasót, hogy lehet, hogy akivel beszélget az megjárta a poklok poklát, viszont ő Gereben Ágnes, aki lényegesen több információval rendelkezik a táborokról és a politikai helyzetekről, mint beszélgetőalanya. Nincs azzal gond, ha lábjegyzetben jelzi, hogy ez és ez az esemény nem akkor, hanem pár nappal később, vagy máshol játszódott le, de mikor megszakítja az elbeszélés folyamát, hogy kijavítsa partnerét, vagy éppen bedobjon pár nevet vagy dátumot, az egyszerűen kiábrándító.
A könyv végén találjuk a névmutatót, tárgymutatót, tábormutatót, fogalomtárat, stb… ami a könyv majd 20%-át teszi ki.
Aki a témába szeretne jobban elmerülni, vagy csak ismereteket szeretne szerezni, mert az iskolai tananyagban éppen csak meg lettek említve ezek a dolgok, az ne ezt a könyvet válassza. Valójában senkinek sem ajánlom, mert bár a témával foglalkozik, mégis egy összedobott, koncepció nélkül megírt kötetről van szó.
ISBN: 978 963 227 153 8
Helikon, 2008
Terjedelem: 415 oldal
Bolti ár:-,-
