Véleményem szerint Ivo Andrić volt Jugoszlávia egyik legkiemelkedőbb írója, akinek műveit több nyelvre is lefordították. A Nobel-díj elnyerését követően pedig egyre több nemzet ismerhette meg művein keresztül a boszniai világot. Valamiért azonban, Jugoszlávia felbomlása után és a keleti blokk szétesését követően, neve egyre jobban a feledés homályába veszett és már csak nagyon ritkán találkozunk vele, főleg antikváriumok polcain vagy a Keleti pályaudvaron, amikor beérkezik az Ivo Andrić nemzetközi gyorsvonat. A Híd a Drinán című könyve még mindig megtalálható Szerbiában egyes kötelező olvasmányok listáján, azonban ez főleg a szerb anyanyelvű diákokat érinti. Mellőzésének oka nem világos számomra, hiszen annak ellenére, hogy Jugoszláviában alkotott és élt, valamint az akkori rezsim prominens alakja volt, regényeiben mégsem a szocialista világnézet köszön vissza, hanem a XX. század előtti boszniai világ.
A lőportorony című novelláskötete a gyermekek világát tárja elénk, felidézve az olvasóban az elmúlt fiatalságot, amikor még minden újnak számított és a gyermeki konfliktusok jelentették a világ problémáit. Ifjúsági irodalom, de a célközönsége mégsem minden esetben a fiatalság.
A kötetben összesen 14 elbeszélés kapott helyet, melyek között van állatmese, gyerektörténet és helyzetjelentés is. Az egyik leghíresebb novelláját is megtaláljuk ebben a válogatásban, ami nem más, mint Aska és a farkas. Aska a fiatal bárány arról álmodozik, hogy táncos lesz belőle, és kitart ebbéli elhatározása mellett, annak ellenére, hogy kiközösítés várhat rá a juhok világában. Azonban egy napon, amikor az erdőben kóborol egyszer csak szembe találja magát egy farkassal. Mivel látja, hogy csapdába esett, ezért hirtelen elhatározásból táncra perdül, amivel meglepi az ordast és egyben el is bűvöli. A farkas úgy határoz, hogy nézi még egy kicsit ezt a csodálatos előadást, hiszen bármikor elkaphatja, de csak nem szánja rá magát. Aska pedig tudja, hogy amint befejezi a táncát, az életének is vége, így ameddig ereje bírja, folytatja. A történetet többek között feldolgozta a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata is, valamint egyes táncszínházak is, amiből lentebb egy kis ízelítő kapható:
Könyvmonyoknak pedig ajánlanám A könyv című elbeszélést, amely egy megsérült könyv és kölcsönzője szívszorító történetét tárja elénk. Gondolom gyerekkorban más is járt hasonlóképpen, ha nem is könyvvel kapcsolatban. A félelem a lebukástól, a meghurcolástól olyan szemléletesen kap helyet a kötet lapjain, amely felidézte bennem gyermekkori csíntevéseim pillanatait és újra 8-10 évesnek éreztem magam.
A világra való rácsodálkozás és a képzelőerő hatalma legjobban A panoráma című elbeszélésben van jelen, aminek köszönhetően száz évet ugrunk vissza az időbe és mi is Szarajevóban találjuk magunkat, a panoráma kicsiny üzletében, ahol elénk tárul a világ. Az Aska és a farkas mellett számomra ez a történet hordozza magában legjobban a gyerekkori fantázia csodálatos hatalmát. Minden egyes kép a panorámában egy új történet, melynek csak a néző képzelete szabhatott határt.
A Levél 1920-ból című elbeszéléssel Ivo Andrić mintegy megjósolta a pusztító boszniai háború elkerülhetetlen kegyetlenségét. A kötet megjelenésekor (1974) még nem sokan mertek beszélni a Jugoszlávián belüli nemzetek közti ellentétekről, hiszen Tito erélyesen fellépett minden széthúzási törekvés ellen. Azonban Boszniában, ahol sok településen négy különböző torony hirdette Isten házát (római katolikus, pravoszláv, muszlim és zsidó) elkerülhetetlen volt a gyűlölet egyre fokozódó fellángolása, mely a ’90 években érte el csúcspontját. Négy vallás, négy nemzet nem fér meg egy helyen. Hiába beszélünk toleranciáról és egymás elfogadásáról, miközben tőlünk pár száz kilométerre ott az eleven példa arra, hogy ez nem működik. Addig amíg lesznek különbségek vallásban, nyelvben vagy kultúrában, addig mindig ott lesz az esély is, hogy egyszer csak valamely mentén egymásnak esnek az emberek.
Ivo Andrić írásai nem csak időutazások a nem túl távoli múltba, hanem kalandozások is ezen négy kultúra világában. Bepillantást nyerhetünk a különböző nációk szokásaiba, illetve a gyerekek világán keresztül a hétköznapjaikba. Elbeszéléseiben nem egy idealizált gyerekkorról ad számot, hanem a valós világról, melyben benne vannak az előítéletek is, melyeket az ifjak szüleik és környezetük hatására szívnak magukba. Az egymás elleni csatározásokról, melyekben nem is tudják, hogy miért üldözik a tőlük különbözőeket, mindössze azért csinálják, mert eddig is ez volt a szokás. Néha azonban, amikor jobb elfoglaltságot is ki tudnak eszelni maguknak, mint pl. A lőportorony című elbeszélésben is olvasható, akkor ezek a különbözőségek, előítéletek háttérbe szorulnak, vagy teljesen feledésbe merülnek.
Regényeiben és elbeszéléseiben érezhető a remény, hogy talán egyszer valóban létrejön a jugoszláv nemzet, mely a különbségeket összemossa és egy egységes kultúrát hoz létre, ahol mindenki békében élhet egymás mellett. Írásaiban soha nem áll egyik vagy másik csoport mellé. Igyekszik objektív lenni és hűen visszaadni azokat az életképeket, melyeket gyermekkorában átélt Višegradban és Szarajevóban. Érezhető írásaiban a határtalan hazaszeretet, mely kiterjed az ott élő összes nációra is, azok jó és rossz tulajdonságaival együtt. A boszniai világ krónikása ő, aki igyekezett megismertetni hazája hétköznapjait olvasóival. Mindig rácsodálkozom olvasás közben, hogy mily közel van fizikailag Bosznia és Hercegovina, mégis fényévekre van a megszokott világunktól.
Aki Ivo Andrić műveit olvassa, az egyszer csak rácsodálkozik arra, hogy elvágyódik ezekre a területekre, és szívesen sétálgatna a csarsijában, és elfáradva leülne egy kafana elé, hogy a délutáni napsütésben szemlélje a színes emberforgatagot, miközben szürcsölgeti az édes feketelevest (kávét). De ott ülve sem feledkezhetne meg a Levél 1920-ból elbeszélés tartalmáról, ahogy felnézve látná lobogni a szerb, horvát és bosnyák zászlót, melyek nem egymás mellett, hanem egymás ellenében hirdetik a közösség etnikai összetételét.
A kötet érdekessége, hogy összeállításában maga az író is segédkezett, amikor 1973 decemberében lakásán fogadta Csuka Zoltánt. Az utószó utolsó sora határozza meg legjobban a célközönséget: “Kis embereknek éppúgy, mint nagy gyerekeknek, az életkor meghatározása nélkül.”
ISBN: –
Forum (Újvidék), 1974
Terjedelem: 291 oldal
Bolti ár: –
