Roboz Léna: Balkáni árnyak – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

A napokban jelent meg Roboz Léna: Balkáni árnyak című könyve az Athenaeum Kiadó gondozásában, mely visszarepíti olvasóit a kétezres évek elejére. A rendszerváltoztatást követően a demokrácia még gyermekkorát éli, azonban a korrupciót sikerült átmenteni a leköszönő rezsimtől.

A történet középpontjában Tóth Sára áll, aki amerikai tanulmányait megszakítva költözött vissza Magyarországra, hogy a korrupciós vádakkal illetett, diplomata édesapja mellett álljon. Végig kitartott apja ártatlansága mellett, és nagyon megviselte amikor öngyilkos lett. Úgy érezte, hogy egy ártatlan embert hurcoltak meg, aki a halálba menekült a szégyen elől. A családi tragédia csak megerősítette abban, hogy újságírói munkáját még hatékonyabban végezze és az olvasók elé tárja a mocskos ügyeket.

Azonban az évek múltán a lelkesedés egy kicsit alábbhagyott, ami részben annak is köszönhető, hogy a szerbiai NATO bombázás alatt megismerte Henriket, a SIDA fotósát. A vad szenvedélyt az sem gátolta, hogy Henriket a felesége és a gyereke várta Belgrádban. Az elmúlt évet titkos randevúk szervezésével töltötték, ami meglátszódott Sára eredményein is, így igencsak bizonytalanná vált a munkája. De egy napon lehetőséget kapott, hogy bizonyítson, és a szabadságon lévő kollégája helyett ő kapta a feladatot, hogy tudósítson a Becker cég sajtótájékoztatójáról. Ami azért is volt izgalmas lehetőség, mert a könyvvizsgáló cég a szokásostól eltérő kifizetésekre figyelt fel a Becker egyik leányvállalatánál.

Megboldogult apjának köszönhetően igen jó kapcsolatokkal rendelkezett a banki és tőzsdei szektorban, de nem okozott neki gondot a politikai elit köreibe való bejutás sem. Kihasználva lehetőségeit, sikerült bennfentes információkhoz jutnia, így cikke országos szenzációt keltett. De nem minden infó jutott ki az újság hasábjaira, hiszen a meg nem erősített adatokat nem közölhette. A szálak pedig a Balkánra vezettek, ahol Sára aránylag otthonosan mozgott. Az utazást még halasztgatta egy ideig, míg egy furcsa haláleset híre el nem ért hozzá. Tudta, hogy tovább nem várhat és már szállt is fel a Belgrád felé robogó nemzetközi gyorsra.

Két dolog keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt: az egyik a korrupció, a másik a Balkán. Bár a kettő együtt jár, azért nem kerülte el a figyelmemet a Országhát sziluettje a borítón, ami arra engedett következtetni, hogy a Balkán árnya, ha nem is teljesen, de legalább részben az itthoni politikai elitre is rávetül.

Amikor elkezdtem olvasni, erősen érezhető volt, hogy egy elsőkönyves alkotását tartom a kezemben. Ráadásul a Becker botrányt követően egyre több személy lépett be a történetben, akiket az író néha teljes nevükön, máskor csak a vezeték- vagy keresztnevükön említett. Nagyon el tudja venni az olvasó kedvét, ha nem tudja követni az eseményeket és a sok név csak összezavarja. Az olvasást tovább nehezítette, hogy nem volt folytonos a történet. Néha az egésznek a menetét megszakította egy múltbéli esemény, mely még Sára gyermekkorában történt. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, de amikor az esti eseményeket a nappali történések szakítják meg és nem is időrendi sorrendben, no az már igencsak zavaró.

Leküzdöttem az ellenérzésemet és folytattam az olvasást, ami Belgrádtól kezdve már sokkal gördülékenyebben haladt. Az események felpörögtek és egyre izgalmasabb lett a történet. A korrupciós botrány szálai egyre több felé ágaztak, azonban egyes nevek sűrűn ismétlődtek az ügyben. Ahogy Sára egyre jobban úgy érezte, hogy forró nyomon halad, megszaporodtak a vészjósló előjelek is, hogy talán nem kellene mindenbe beleütnie az orrát.

Az író javára legyen írva, hogy nem sablonokkal dobálódzott, de valahogy a feszültséget így sem tudta fenntartani. Helyette viszont kaptam valami mást: komorságot. Ahogy haladtam a könyvvel, úgy éreztem, hogy egyre jobban elborít mindent a korrupciós szenny, ami behálózza az egész társadalmunkat. Egyre sötétebb lett a hangulatom és egyre elkeseredettebben olvastam a sorokat. A vége pedig a teljes mocsok volt, aminek árnyéka nemhogy rávetül az országunkra, hanem teljesen beborítja.

Amikor a könyv végére értem, elkezdtem más nézőpontból szemlélni az egészet. Talán nem is volt véletlen a sok név okozta káosz az elején. A korrupciós botránynak sem a konkrét résztvevői a fontosak, hanem azok akik mozgatják a szálakat, akik név szerint nem lettek megnevezve, így az olvasó bárkit behelyettesíthet a politikai elitből.

Egy érdekes gondolatkísérletre sarkallott a könyv, amit talán az illetékesek el is végezhetnének. Mégpedig, hogy mi lenne a mostani elitből, ha nem politikai pártok irányítanák az országot, hanem szakártő kormány. Akkor is ilyen jól menne a hajójuk, ha a politikai hátszél megszűnne? Egyáltalán, lehet bárki is sikeres ebben az országban, akinek nem érnek fel a kapcsolatai a felső szintekre?

Mai. Magyar. Valóság. – áll a borítón. Azt hinné a mit sem sejtő olvasó, hogy csak reklámfogás. Sajnos nem az. Ez tényleg a mai magyar valóság. A politikusi és a gazdasági elit megpróbálja elhitetni az állampolgárokkal, hogy ez az ország egy angol pázsittal bevetett rét, ahol csak ritkán fordul elő korrupciós gaz. Valójában pedig az a helyzet, hogy nincs semmiféle pázsit, csak gaz van. Egy olyan országban, ahol gondtalanul működhetnek a korrupciós kifizetőhelyek, ahol simán titkosíthatnak bármilyen anyagot, amire a korrupció árnyéka rávetül, az nem demokrácia. Naivság abban reménykedni, hogy a következő kormány majd rendet tesz, hiszen bármikor is kormányváltás volt, csak csontot dobtak a médiának, amin elrágódhatott, miközben az igazi ügyeket eltitkolták. És miért van ez így? Mert függetlenül politikai pártállástól, mindenki benne van. Aki az országot kormányozza az mindössze az arányokról dönt. És hogyan lehet megvásárolni a hallgatást? Korrumpálni kell! Ha ez nem megy, akkor keressünk a közelében valakit, aki kapható rá és rajta keresztül az illető is megvásárolható.

De van itt még egy kérdés. Roboz Léna kit takar? Valóban egy elsőkönyves író, akinek sikerült olyasmibe belenyúlnia ami fel fogja kavarni az állóvizet? A kezdő írói stílus erre engedne következtetni, illetve az, hogy lerí a könyvről, hogy írója egy napot sem töltött el oknyomozó riporterként. Tehát, vagy egy tehetséges íróhoz van szerencsénk, akinek még egy kicsit csiszolni kell a stílusán, vagy egy bennfenteshez, aki Roboz Léna név mögé bújva próbálja felnyitni a szemünket.

Megpróbáltam utánanézni az interneten. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel. Felvettem a kapcsolatot a kiadó munkatársával is, hogy esetleg valami információ csak csurran-cseppen. Amint látszik, nem vagyok egy Sára, ugyanis a hírzárlaton semmi sem jutott ki. Így nem marad más hátra, mint a kivárás. Talán lesz egy leleplezés a könyvbemutatón, vagy utána. De az sem kizárt, hogy a szerző valódi nevét örökre homály fogja fedni.

A sorok között olvasva, néha igencsak összecsengő dolgokra figyelhetünk fel a fikció és a valóság között. És mint tudjuk, ha egy fikciós történetet hozunk nyilvánosságra, amelyben a neveket megváltoztatjuk és időben eltoljuk pár évvel a valósághoz képest, attól kezdve a szerzőjén nincs fogás. Hiszen nem tényeket közölt, mindössze csak egy történetet tárt a krimit kedvelő olvasóközönség elé.

Mindegy is, hogy a fentiekből melyik fedi, vagy közelíti a valóságot, nagy valószínűséggel a könyv visszhangja egy ideig el fog majd tartani.

*-kiemelt kép – Schmutzer Áron

A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.