Manapság divat önéletrajzi ihletésű könyveket írni. A “celebeknek” nevezett médiaripacsok pikáns részleteket osztanak meg a magánéletükből (néha kitaláltakat), csak azért, hogy továbbra is a bulvárlapok címlapján szerepeljenek. Saroon más, már abból a szempontból is, hogy ő nem akart híres lenni. Ő csak meg akarta találni a családját, amit öt éves korában elvesztett.
Saroo Brierley, azaz Szárú, egy indiai város szegénynegyedében élt édesanyjával és három testvérével. Anyja pirkadattól alkonyatig nehéz fizikai munkát végzett, hogy a mindennapi betevőt előteremtse gyerekei számára. Igyekezete ellenére az éhség mindennapi vendég volt a családban, így a gyerekek kénytelen voltak koldulni és néhanapján lopni is a környező termőföldekről vagy farmokról, ami nem volt veszélytelen. Guddu, a legidősebb fiútestvér rendszeresen átjárt Berampurba a vasútállomásra koldulni, illetve élelemre vadászni. Egyik este Szárú is vele tartott. Ezen az estén azonban minden megváltozott.
Szárú elaludt még a bátyjára várt a vasútállomáson. Amikor felébredt megijedt, hogy még mindig nem tért vissza Guddu, aki megígérte, hogy nem marad el sokáig. Szárú felszállt az állomáson veszteglő vonatra, ami üres volt. Azonban egyszer csak arra ébredt, hogy elindult a vonat. Az ajtók zárva voltak, így nem tudott leugrani. Hosszú órákon át zakatolt Indián keresztül, még végül be nem futott a vonat a végállomásra, Kalkuttába. Öt évesen egy ilyen hatalmas városban nem marad sokáig életben egy gyerek, főleg, ha a nyelvet sem beszéli túl jól, illetve ha azt sem tudja, hogy honnan jött. Pontosabban senki nem ismerte a Ginesztlaj nevű települést, sem pedig Berampurt.
Saroo pontosan úgy meséli el az élete történetét, mintha szembe ülne velünk és egy kávé mellet mondaná el az egészet. Nincs benne semmi mesterkéltség. Bemutatja a helyet ahol a családjával élt, ahogy emlékszik rá. Aztán a végzetes vonatutat és az azt követő csellengését Kalkuttában. A csodával határos módon túlélte a rá leselkedő veszélyeket és hónapokkal később az ausztrál Brierley család adoptálta. Azonban Szárú soha nem adta fel, hogy egyszer megtalálja az igazi családját, szülővárosát.
Ausztráliában szerető környezetben nevelkedett és végre valahára az egyik nagy álma is teljesült: tanulhatott. Ginesztlajban sokat időzött a helyi iskola környékén és nézte azokat a szerencséseket akiknek megadatott a tanulás lehetősége. Mivel Indiában nem ingyenes az oktatás így neki és testvéreinek esélye sem volt iskolába járni. Most egy olyan helyen találta magát, ahol álmai valóra válhattak, mégis legbelül nem érezte teljesnek magát, hiszen nem tudta, hogy honnan származik és mi lehet az indiai családjával.
A kötet magával ragadja az olvasót, hiszen egy kisfiú hihetetlen útját meséli el. Ráadásul Saroo elbeszélésének köszönhetően teljesen hitelesen adja át a történetet. Nincsenek benne lírai, romantikus leírások. Nem arra törekszik, hogy meghassa az olvasót és könnyeket csaljon ki belőle. Mégis, aki olvassa és lelki szemei előtt megjelenik a történet, óhatatlanul is összeszorul néha a szíve. A fenti kép azt a pillanatot örökítette meg, amikor Szárú megérkezett Ausztráliába és találkozott új családjával. A kezében még mindig ott volt a csoki, amit a repülőn kapott és gondosan beosztott, hogy az egész útra jusson. A szegénységben nevelkedő gyerekeknek teljesen mást jelent egy szelet csoki, mint a jólétben tobzódó, túlsúlyos lurkóknak.
Direkt nem rakok a bejegyzésbe térképet és igyekszem a helységneveket is úgy írni, ahogy a gyerek Szárú emlékezetében léteztek. Hogy miért? Mert így megmarad a lehetősége az olvasónak is, hogy Sarooval együtt kutathasson, kereshessen, hogy vajon honnan is indult a fiú története. Mennyire került távol az otthonától, amikor arra a végzetes vonatra felszállt és Kalkuttába kötött ki. Saroo a Google Earth programot hívta segítségül, hogy az emlékezetében lévő adatok alapján megpróbálja megkeresni a szülővárosát.
India a világ második legnépesebb országa. Mégis sokként ért, amikor azt olvastam, hogy 1987-ben “Indiában mintegy 14 millió tíz évnél fiatalabb gyermek halt meg gyógyítható betegségben vagy alultápláltság következtében.” Elkezdtem utánajárni az adatoknak, de hiteles források nem támasztották alá ezt a számot. Egyes források szerint azonban a csecsemőhalandóság a nyolcvanas évek végén 96% volt. Szembesülve ezen adatokkal már nem volt kérdéses, hogy egy tehetős ausztrál házaspár miért akar örökbe fogadni egy indiai gyereket. Ha ebből a nézőpontból tekintünk Szárú sorsára, akkor még azt is mondhatjuk, hogy szerencsés volt, hogy megérte az ötéves kort, túlélte a kalkuttai utcákat és örökbe fogadták. Persze senki sem kívánja, hogy egy gyereket elszakítsanak a családjától, de Szárú ismerőseinek a történetét meghallgatva igen csak döbbenetes, hogy mennyire nem ér semmit Indiában az emberi élet. Vannak olyan gyerekek akiket saját szüleik hagynak el. Nem beszélve a molesztálásnak kitettekről, akikkel a hatóságok nem foglalkoznak.
Nem árulok el nagy titkot, amikor leírom, hogy Saroonak sikerült felkutatni a családját, hiszen már az első fejezetben megjelenik ez a momentum (legalábbis ennek a lehetősége). Mégis, az a pillanat, amikor a keresés végén ott áll húszon-pár évvel később az édesanyja előtt, az egy szívbemarkoló jelenet. Nincs túlírva ez sem, akárcsak a többi esemény sem. Mégis, az a pár mondat, ami leírja a találkozást, könnyet csal az ember szemébe.
A könyvből filmet is készítettek, aminek a magyar bemutatója 2017. február 16-án lesz. Az előzetest megnézve sajnos azt kell mondanom, hogy Hollywood ismét átformálta a történetet. Az biztos, hogy kevesen fognak száraz szemekkel kijönni a moziból. Sok a csúsztatás a mozis feldolgozásban és máshová próbálják tenni a hangsúlyt. Igaz, hogy Saroo barátnője nehezen viselte a kutatással eltöltött időszakot, de nem ez a központi témája a történetnek. Ebből a szempontból a könyv borítóját is kicsit elhibázottnak tartom, hiszen azt próbálja sugallni, hogy a szerelmespár közé áll Saroo gyerekkora. Amikor megláttam a borítót, azt hittem, hogy valami romantikus történetet takar, miközben a könyv lapjain nem túl sok szó esik Sarooról és a barátnőjéről. A hangsúly azon van, hogy Szárú még a jólétben sem feledkezett meg az indiai családjáról és soha nem adta fel annak lehetőségét, hogy egyszer megtalálja őket. Igaz, a keresést néha félrerakta, pihentette, de mindaddig nem érezte teljes embernek magát, még pontot nem tett az ügy végére és meg nem találta gyerekkorát.
A jobb oldali plakát is ehhez a filmhez készült, ami talán jobban kifejezi a történetet. Az is igaz, hogy ha az ember ránéz, nem vált ki belőle olyan reakciót, ami arra késztetné, hogy megnézze a filmet. Azonban a 6 Oscar-jelölés szerintem elég jó reklám ahhoz, hogy felkeltse az emberek kíváncsiságát. Mégis azt ajánlom az olvasóknak, hogy előbb a könyvet olvassák el és utána nézzék meg a filmet.
Szellemírók. Ez a könyv sem jöhetett volna létre, ha nincs Larry Buttrose szellemíró, aki segített papírra vetni Szárú történetét. Külön köszönet neki a leíró elbeszélésért, aminek köszönhetően úgy érezhettük, hogy közvetlenül nekünk meséli el élete történetét Szárú. Nem javította ki az emlékezet okozta torzulásokat a történetben, ami segítette a hitelességet.
A kötet először A Long Way Home címen látott napvilágot angolszász nyelvterületen. Később, amikor már folytak a filmes munkálatok, az új kiadás az Oroszlán címet kapta, nem indokolatlanul. Aki elolvassa a könyvet az megtudhatja, hogy miért.
A kötet várható megjelenésének időpontja: 2017. február 6.
A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.
ISBN: 978 963 293 638 3
Athenaeum Kiadó, 2017
Fordította: Babits Péter
Terjedelem: 288 oldal
Bolti ár: 3499,- Ft
A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.
Képek forrása:
2. – Google Maps
