Blake Crouch: Sötét anyag – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Általában kerülöm a thrillereket, mert véges eszköztár áll az írójuk rendelkezésére, aminek köszönhetően túlságosan is kiszámítható a cselekmény alakulása. Minőségi különbséget nem is a történetvezetések közti eltérés okoz, hanem az írójuk tehetsége, ami kiemelheti a regényt a középszerűségből. Ilyenből azonban kevés van. De mi van akkor, ha valaki a sci-fit vegyíti össze a thrillerrel? Őszintén? Általában semmi. Attól, hogy valaki a történetet a közeli- vagy a távoli jövőbe helyezi, és telezsúfolja technológiai újdonságokkal, az nem változtat a tényen, hogy maga a cselekmény ugyan az, mint amit megszoktunk. És akkor jön Blake Crouch, aki fogja az egészet és egy tudományos elmélettel új szintre emeli a thriller műfaját a sci-fin belül. Ráadásul mindezt szépirodalmi köntösbe csomagolja, egy kis romantikával megfűszerezve. Kell ennél több az igényes olvasónak?

A történet elejét akár szokványosnak is nevezhetnénk. Idilli családi kép, ahol Jason Dessen békésen borozgat feleségével, miközben készül a családi vacsora. Kamasz fiuk hallgatja őket, miközben rajzolgat. Jason leugrik egy közeli kocsmába, hogy gratuláljon volt kollégiumi szobatársának a tudományos díj megszerzéséért. Egy italt követően már rohan is haza, hogy a vacsorára megérkezzen. Azonban útközben egy gésás maszkos férfi elrabolja. A furcsa emberrablást követően egy hordágyra szíjazva ébred, ami fölé egy ismeretlen férfi hajol és azt mondja neki: “Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.”

Ebben a világban, ahol Jason magához tér, nincs családja, és nem egy középszerű fizikaprofesszor a helyi főiskolán, hanem elismert tudós, aki egy olyan felfedezést tett, ami a családos Jason számára a lehetetlennel határos. Vajon melyik élet a valódi? Lehetséges, hogy főhősünk egy elképzelt világ rabja? De melyik az elképzelt és melyik a valóságos élete? És egyáltalán lehetséges mindaz, amit a tudós Jason létrehozott?

Innentől kezdve a szöveg spoilert tartalmaz!

A történet hátteréül szolgáló elmélet nem ismeretlen a sci-fi közösség, valamint a Sliders rajongók számára. A Slider sorozat második évadának nyitó mondatai teljes mértékben megfogalmazzák a regény alapötletét: “Képzeld el, hogy párhuzamos világokba utazhatsz. Ugyanaz az év, ugyanaz a Föld, csak más dimenzió. Egy olyan világba, ahol az oroszok uralkodnak Amerikában, vagy ahol álmaid megvalósulnak és szupersztár lehetsz, vagy ahol San Francisco szigorúan őrzött börtön. A barátaimmal megtaláltuk a kaput. A kérdés már csak az: hogyan juthatnánk haza?” A kérdés valóban az, hogy Jason hogyan juthat haza és hogyan szerezhetné vissza a régi életét, a családját.

Crouch írói stílusa előremutató, ugyanis nagyon jól tudja kombinálni a sci-fit a szépirodalommal. Leírásai rövidek, mégis olyan hangulatkeltőek, hogy az ember átérzi Jason helyzetét. Romantika csak éppen annyi van benne, amennyi ahhoz kell, hogy még nagyobb súllyal essen latba a családegyesítés gyötrelme. A nézőpont váltásokkal még jobban közelebb hozza a főszereplőt az olvasóhoz és átérezhetjük azt a belső vívódást ami Jasonben lezajlik.

A történetvezetése egyszerűen lenyűgöző. Bár olvasás közben sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a következő lépés, mégsem sikerült mindig eltalálnom. Pedig nagyon is logikusak a csavarok a regényben, mégis amikor bekövetkeznek, magunkon csodálkozunk, hogy miért nem jutott ez eszünkbe, hiszen annyira magától értetődik. A végkifejlettel pedig sikerült felraknia a pontot az “i”-re.

Annak ellenére, hogy az alapötlet nem volt túl eredeti, Crouch tehetségének köszönhetően egy izgalmas, érdekes és nem utolsó sorban, elgondolkodtató történetet kaptunk. Egy pár percre eltöprenghetünk azon, hogy mi minden történhetett volna másképpen az életünkben, ha akkor és ott másképpen döntünk. Ha a család helyett a karriert választjuk, vagy éppen fordítva. Mennyire magától érthetőnek vesszük a dolgokat, amik körülvesznek bennünket és amiben élünk, pedig minden ok-okozat következménye.

Mit tennénk, ha lehetőségünk lenne egy másik életünkbe bepillantani? Gond nélkül el tudnánk foglalni abban a másik világban a helyünket? Fel tudnánk adni a családunkat, a barátainkat, a karrierért, az újnak tűnő, de “régi” barátokért? Ilyenkor mindenki rávágná, hogy persze, ha az az élet jobb mint a mostani. De az emlékeink a mostani életünkhöz kötődnek. Minden amiért megdolgoztunk, az nagyobb súllyal esik a latba, mint amit csak hozzánk vágtak. Ezer szállal kötődünk az életünkhöz, anélkül, hogy tudatosítanánk magunkban ezeknek a kötelékeknek a mibenlétét. Mindaddig még el nem veszítünk valamit, nem tudjuk megfelelően értékelni.

Az egyetlen egy “hiba” a regényben, maga a kocka, aminek segítségével utazhatunk a párhuzamos univerzumok között. Kicsit hitetlenkedve olvastam a kockáról szóló sorokat, de kénytelen voltam elfogadni és az írói szabadság számlájára írni ezt a megoldást. Hiszen nem lett volna elegáns megoldás Crouchtól, ha a Sliderben is használt csúszó alagutat választja. Ettől eltekintve, a regény alaposan átgondolt, szépen felépített és izgalmakkal teli.

Van amikor a műfajok keveredése egy nagy katyvaszt eredményez, és van a Sötét anyag, ahol mindegyikből a jó van átvéve és egy olyan egységet hoz létre, mely nemcsak magával ragadja az olvasót, hanem egy magasabb szintre emeli a sci-fi és thriller egyesítését.