A “szusszanásnyi szünet…” eddig tartott, ugyanis megjelent magyarul a St. Mary-krónikák második része, a Visszhangok szimfóniája. A cím kicsit sejtelmes, de ha az ember elolvassa a regényt, akkor rájön, hogy pontosan mit is akar jelenteni.
Az első részben megismerhettük Maxet, a St. Mary Történettudományi Kutatóintézet munkatársait és a szervezet felépítését. A folytatás már inkább a kalandokról és a küzdelmekről szól, izgalmas és humoros tálalásban.
Vasárnap este, lefekvés előtt úgy gondoltam, hogy hangulatteremtőnek elolvasok egy fejezetet a kötetből és majd másnap, meló után folytatom. A negyedig fejezetnél sikerült letennem a könyvet, ugyanis olyan erős kezdéssel nyitott Jodi Taylor, hogy nem sikerült addig abbahagynom az olvasást, még az első kaland le nem zárul. Egyesek szerint, lányoknak való a sorozat. Le a kalappal a hölgyek előtt, ugyanis az első három fejezet inkább hasonlít horrorra, mint kalandregényre.
A történet Londonban indul, két múltjáró (Max és Kal) könnyed kalandjaként. Kal utolsó ugrásánál tart, így a hagyományok szerint megválaszthatja, hogy hová és mikorra menne. Ő 1888 novemberét választotta, hogy szembenézhessen Hasfelmetsző Jackkel. Azonban a jól megtervezett megfigyelés félrecsúszik és a két múltjárónk arra eszmél, hogy üldözőből üldözötté vált. A köddel zsúfolt sikátorokban az orrukig sem látnak, miközben a gyilkos ott ólálkodik a közelükben. Végül a könnyed kaland tragédiába torkollik, és még “valami” feltűnik a színen.
Hőseink még magukhoz sem térnek a kezdeti sokkból, amikor támadás éri a St. Maryt és veszélybe kerül a jövőbeli intézmény működése és fennmaradása. Régi ismerősök kerülnek újra a képbe és Maxnek szembe kell néznie tettével, mely egy újabb törést eredményez az életében. De a munka nem állhat meg, hiszen egy múltjárónak első a kötelesség.
A kötet hangulata és története is igen hullámzó, attól függően, hogy melyik korban és hol vagyunk. A kezdeti horrort követően kicsit felenged a hangulat és egyre nagyobb teret kap a humor. A könyv első felében többször is hangosan felnevettem olvasás közben, hiszen Jodi Taylor olyan váratlan pillanatban nyúl a humor eszközéhez, hogy az olvasónak nincs is ideje felkészülni rá. De a múltjárók élete nem csak játék és mese, hiszen olyan időkbe ugranak vissza, és olyan eseményekhez, ahol a mosoly kegyeletsértés lenne. Egy ilyen helyszín a Thomas Becket (Canterburyi Szent Tamás) elleni merénylet, amikor szemtanúi lehetünk az érsek brutális meggyilkolásának.
Persze, vannak kellemesebb pillanatok is, mint pl. Ninive függőkertjeinek meglátogatása. Pontosabban csak addig kellemes, még az ember a közparkban szabadon sétálgat és nem keveredik bele egy újabb zűrbe. De Max nem is lenne Max, ha a legegyszerűbb ugrása sem fulladna tragédiába.
Ahogy az előzőekben már utaltam rá, a Visszhangok szimfóniája egy kicsit tagoltnak tűnik. Mintha Jodi Taylor külön-külön írta volna meg az egyes ugrások történetét, az elő- és utóhatásokkal együtt. Bár van egy fő történeti szál, ami kapcsolatot teremt az egyes részek között, mégis az az olvasó érzése, hogy ezek különálló elbeszélések, melyek egy kötetben kaptak helyet. Stílusban és hangulatban is eltérőek. Persze, mindegyikben van humor, de van ahol csak lappang, és van ahol a hátán viszi az eseményeket. Az írónő mellett szól, hogy nagyon nehéz lehet egy időben és térben ugráló történetet megírni és egy egységbe kovácsolni, de azt kell mondanom, hogy ez most nem sikerült 100%-osan. Maguk az “elbeszélések” úgy jók ahogy vannak. Mindegyik érdekes, izgalmas és érdekfeszítő a maga módján, de néha úgy éreztem, mintha nem is azok a szereplők vennének részt a kalandba, akik az előző ugrásnál is ott voltak.
Még egy dolog zavar a történettel kapcsolatban. Mégpedig az, amikor a szereplők egymás között megbeszélik a sejtéseiket, összesúgnak és szándékosan kihagyják ebből az olvasót. Jobban szeretem, ha információmorzsákat hagy az író, hogy ezek alapján én rakjam össze a részleteket és a szereplőkkel együtt jöjjön a “hűha” érzés. De azt nem szeretem, amikor szándékosan kihagynak dolgokból, hogy “misztifikálják” az eseményeket. Ez főleg a Stuart Máriás dolog felgöngyölítésénél jött elő, ahol morzsákkal is meg lehetett volna oldani a helyzetet, még akkor is, ha nem vagyok túl jártas a szigetország történelmében.
Pozitívuma a kötetnek, hogy ismét tanultam valamit, ami lehet, hogy nem marad meg sokáig az emlékezetemben, de lehet, hogy időnként felbukkan amikor szükségem lesz rá. Szeretem az olyan regényeket, amik felkeltik a kíváncsiságomat és olvasás közben időnként egy kis időt a Wikipédián töltök, hogy utánanézzek dolgoknak, eseményeknek vagy személyeknek. A St. Mary-krónikák tipikusan ilyen sorozat.
Mindezek után várom-e a folytatást? Hát hogy a fenébe ne várnám! Látta valaki a harmadik kötet borítóját?! Trójába megyünk Maxszel és a többiekkel! Különben is, nem azt mondtam, hogy rossz a regény, csak azt, hogy kicsit darabos. Hagyni kell időt az írónőnek is, hogy az elbeszélések összeálljanak egy kerek egész történetté.
Ha minden igaz, akkor az “Egy második esély” még idén megjelenik magyarul. Addig is, aki még nem olvasta az első két részt, annak csak ajánlani tudom, hiszen egy nagyon jó kis történelmi kalandregényt kap a pénzéért, egy kis sci-fi felütéssel. Aki pedig bizonytalankodik, vagy csak kíváncsi még egy kis St. Mary-s történetre, annak ajánlom a Galaktika 338. számát, melyben megtalálhatja Jodi Taylor: Római vakáció című elbeszélését (ami mellesleg a St. Mary-krónikák 3,5 része), amiben Max és társai Caesar és Kleopátra társaságában múlatja az időt. Szóval, a rajongóknak érdemes a Galaktika magazint is figyelniük, mert esélyes, hogy a köztes részek ott jelennek meg és nem külön kötetként.
A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.
ISBN: 978 615 5628 72 6
Metropolis Media, 2018
Fordította: Szente Mihály
Terjedelem: 324 oldal
Bolti ár: 3790,- Ft
A regény megrendelhető közvetlenül a kiadótól is kedvezményesen, IDE kattintva.
Mások pedig így látják:
– Dóri Online Olvasónaplója
