Mindenkinek megvan a saját zsánere, irodalmi irányzata, amit szívesen olvas. Néha azonban kilépünk a komfortzónánkból és elkalandozunk más tájakra. Na, de ki az az elvetemült, aki a diktátorirodalmat választja ilyenkor? Őszintén? Senki! Hacsak nem munkához vagy tanulmányokhoz van rá szükség.
Daniel Kalder vállalta a kihívást, és nem csak egy, hanem jó pár diktátor könyvét a kezébe vette, hogy megismertesse az olvasóival azt az irodalmat, melynek leginkább a pokolban a helye, a szerzőikkel együtt.
A történelem tele van diktátorokkal, akik így vagy úgy, de tollat ragadtak és papírra vetették gondolataikat. A könyvnek nem célja végigvezetni minket a diktátorirodalom kialakulásán és elterjedésén, hiszen az több kötetre rúgna. Így Kalder a XX. századra koncentrál, kis átkacsintással napjainkra.
Amikor kezembe vettem a könyvet, arra számítottam, hogy egy kis pszichológiai utazásban lesz részem, ahol bejárhatom azt az utat, amit egyes írók megtettek a diktátori posztig. Ez mindössze két esetben történt meg, ugyanis Mussolinin és Sztálinon kívül talán senki sem próbálkozott valódi irodalommal a hatalomra jutását megelőzően. A többség újságíróként és/vagy politikai pamfletek írójaként kezdte.
A kötet négy fejezetre bontja a diktátorirodalmat, a kialakulásától (XX. század), a kis- és zsebdiktátorokon át, a Szovjetunió felbomlását követő időszakon keresztül, egészen a kötetek utóéletéig. Az első fejezet részletesen tárgyalja az öt legnagyobb és legvéresebb XX. századi diktátor „irodalmi” felemelkedését (Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler és Mao).
Azért ne legyünk előítéletesek, hiszen nem csak a diktátorok grafomániásak, vagy éppen lelkes szellemíró kedvelők. Nagyon sok mai politikus is hódol ennek a szenvedélynek. Egy valami közös bennük: amikor még csak a hatalom felé vezető úton járnak, mindannyian az elveiket hangoztatják és előadásokon, cikkekben vagy éppen könyvekben tárják a párttagok, szimpatizánsok elé politikai céljaikat és terveiket. Aztán, amikor megkaparintják a hatalmat, ugyanezen csatornákat használják arra, hogy indokolják, alátámasszák és elfogadtassák a tetteiket.
A történelem ismétli önmagát, és „Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje” (George Santayana). De valahogy ezt mindig elfelejtjük és kénytelenek vagyunk újra és újra átélni… Ha emlékszünk is, megzavar bennünket az, hogy hasonló retorikával, de más szavakkal vezetnek bennünket a vesztünkbe. Mussolini, aki egy lámpavason végezte, saját népe keze által, ‘1923-ban például kiadta Fasizmus: „Reakciós” és „antiliberális” című cikkét, amelyben a liberalizmust reménytelenül elavult, tizenkilencedik századi ideológiának bélyegezte, és hozzátette, hogy a fasizmus, mely „nem ismer sem ideált, sem hitet”, „ha kell, (…) újra átgázol a szabadság istennőjének többé-kevésbé elrothadt testén”.‘ Gondolom, más is észrevett bizonyos hasonlóságot a mai politikai retorika és a majdnem száz évvel ezelőtti között. Sőt, ha ide vesszük még a „hanyatló nyugati demokráciák” és a bolsevikok kedvenc szófordulatát a „hanyatló kapitalizmusról”, láthatjuk, hogy nincs új a nap alatt, és kitaposott úton haladunk a pokolba.
A kézlegyintés volt az, ami hatalomra segítette ezeket a tömeggyilkosokat. Mert felvetődik a kérdés, hogy mi lett volna, ha az emberek még időben elkezdik olvasni Hitler Mein Kampf-ját vagy Lenin írásait a Pravda-ban? Megismerhették volna akkor a valódi céljaikat? Tényleg, senkit nem zavart, hogy Hitler lenézte a népet? Vagy az, ahogy Lenin az igazságra tekintett? („Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.”). Tényleg ennyire birkák lettek volna?
Idővel a nép kénytelen lett megismerni a diktátorirodalmat, hiszen a hatalom megtartásával együtt járt az is, hogy az emberek otthonaiba és fejébe is beköltözzön a diktatúra. A sajtó és kultúra uralásával az utolsó levegőt is kiszívták a szabadon gondolkodó emberek tüdejéből, és megtöltötték poshadt, bűzös, párás levegővel. A Bibliák helyét átvette a Mein Kampf, a Lenin összes és Sztálin: A leninizmus alapjai című „műve”. Megindult a kultúrharc (kultúrforradalom), ami a múlt irodalmát máglyára küldte és helyébe a politikai ideák mentén felépített irodalom lépett. Így jött létre a szocialista realizmus is, mely az új utat jelölte ki a nép számára, lecsupaszítva, egyértelműen és „káros gondolatoktól” mentessen, mintegy például szolgálva, hogy milyennek is kellene lennie az új embernek. Sztálin egyértelművé tette, hogy mi a feladat: „a lelkek megalkotása még a tankok gyártásánál is fontosabb…Ezért emelem most a poharam rátok, írókra, az emberi lélek mérnökeire.”
Tudjuk, hogy a szocreál irodalom mennyire kietlen és unalmas. Akkor gondoljunk bele, hogy mennyire unalmas lehet a diktátorirodalom, aminek valójában semmi köze sincs a valódi irodalomhoz. Nem csoda, hogy szinte senki sem olvasta a diktátorok nevével fémjelzett köteteket, még akkor sem, amikor szinte minden háztartásba beköltöztek ezek a könyvek (kivéve ha kötelezővé tették a tartalmuk megismerését).
Kalder egy egész fejezetet szánt a kis- és zsebdiktátorok irodalmának. Ezek közül is kiemelte azokat, akik Moszkva bábjaiként léteztek, bár ezek nem tettek sokat hozzá a pokoli könyvtárhoz, csak azt ismételgették, amit a felső-vezetés már jóváhagyott. Nem kell túl éles szem ahhoz, hogy észrevegyük, a Szovjetunió felbomlásával valójában nem sok minden változott. A volt tagállamok és csatlósok közül csak kevésnek sikerült valóban kilépnie a Szovjetunió árnyékából. A többségében azonban nem nagyon változott a helyzet, hiszen a „kedves vezetők” szeme még mindig Moszkva felé tekint, utasításokat várva és másolva az ottani rendszert. Csak a szavak változtak meg, a jelentésük nem nagyon. Így lett a szocializmusból illiberális demokrácia, a diktatúrából pedig autoriter kormányzás. A személyi kultusz pedig megmaradt….
A kötet szépen csokorba szedi a diktátorirodalom műveit és bemutatja azok íróit. Le a kalappal Kalder előtt, hogy képes volt átrágni magát több ezer oldalnyi unalmas, öntömjénező, logikátlan és politikai szóvirágokkal tűzdelt íráson, hogy nekünk összeállítsa ezt a kötetet. Megkönnyíti tájékozódásunkat a pokoli könyvtárban és rámutat arra, hogy mekkora pusztításra képes a szó, mely írva vagyon.
Ellenzem a könyvégetéseket, de ebből a pokoli könyvtárból igen sok megérdemelné, hogy máglyán végezze. De nem tehetjük meg, hogy a múlt ezen darabjait megsemmisítsük, hiszen, ha elfelejtjük, hogy mit okoztak ezek az írások, akkor újra át kell élnünk a megszületésüket. Sok már így is a múlt homályába veszett, ugyanis a szerzőjük halálával villámgyorsan eltűntek a könyvesboltok polcairól és az otthonokból is. Vannak olyan kötetek, melyekből már csak pár száz darab maradt fenn az utókor számára. Ezeket meg kell őrizni, hogy kutathassuk a múltat és a diktátorok irodalmát.
Egy dolog azért zavart a kötet olvasása közben. Mégpedig az, ahogy Kalder kommunikál az olvasóval. Az egész kötetet populista szellemben íródott, mint egy kijelentőmondat, miszerint Kalder igaza az egyetlen igazság. A diktátorok könyveiről kijelenti, hogy „unalmas, terjengős, és egyáltalán nem meggyőző” vagy „nem egyszerűen unalmas, banális, repetitív és értelmetlen”. Nem támasztja alá ezeket semmivel, annak ellenére, hogy komoly tudományos kutatások folytak ezen irodalmak feldolgozására és értelmezésére. Talán annyit tehetett volna, hogy nem csak a saját véleményét dobja az olvasó arcába, hanem idéz olyanoktól is, akik járatosak a politikai „irodalomban”.
A kötet nyelvezete is nagyrészt inkább egy blogos bejegyzésre emlékeztet, ahol a bejegyzés szerkesztője saját véleményét mondja el olvasóinak. Azonban egy újságíró esetében elvárt lenne, hogy valamelyest objektíven álljon a dolgokhoz, annak ellenére, hogy érzelmileg, világnézetileg esetleg érintett. Továbbá érzékelhető az is, éppen a fentiekből eredeztethetően, hogy bizonyos diktátorokkal elnézőbb. Az is rányomja bélyegét a kötetre, hogy 10 évig élt Moszkvában és az ottani rezsimmel szemben nem túl kritikus.
Elgondolkodtam azon is, hogy mi van akkor, ha csak ilyen populista módon lehet eljuttatni az emberekhez ezeket a gondolatokat? Ha csak ennek köszönhetően olvassák el a könyvet? Hiszen manapság a populizmus hódít, és aki objektív, tudományos nyelvezetet használ, annak az írása nem jut el a célközönséghez.
Van még egy negatívuma a populista hangvételnek, mégpedig az, hogy nem az értelemre, hanem az érzelmekre próbál hatni. Mintha szántszándékkal nem tenne különbséget az irodalom és a politikai kinyilatkoztatások között. Ezzel lekicsinyli a diktátorok „irodalmát” és ezzel együtt nevetségessé is teszi őket. Csak az a baj, hogy ha az olvasó szemében jelentéktelenné válnak ezek a tömeggyilkosok, azzal együtt a diktatúrájuk áldozatainak jelentősége is csökken. Nem szabad elfelejtenünk és hangsúlyoznunk, hogy ezek az emberek nem irodalmárok, írók vagy költők voltak, hanem tollat ragadt gyilkosok, akik könyvekben is terjesztették agresszív politikájukat és világnézetüket.
Ha képesek vagyunk a populista hangnemtől eltekinteni, akkor igen érdekes és izgalmas olvasmány A pokoli könyvtár. Sok olyan információ van benne, melyet eddig talán nem ismert mindenki, köszönhetően az előrenézés politikájának. Ez a kötet segít egy kicsit más nézőpontból szemlélni a múltat és ez által talán abban is, hogy jobban figyeljünk a jelenben és a jövőben az apró rezdülésekre, melyek a pokolba vezető utat hivatottak kikövezni.
A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.
ISBN: 978 963 293 259 0
Athenaeum Kiadó, 2018
Fordította: Bottka Sándor Mátyás
Terjedelem: 464 oldal
Bolti ár:3999,- Ft
A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.
