David Lyncs neve felénk egyet jelent a Twin Peaks kultikus sorozattal. A ’90-es évek elején vetített furcsa krimi, tévénézők sokaságát szögezte a készülék elé, és egyben megadta a másnapi beszédtémát is. Aki lemaradt, az kimaradt. Igaz, még fiatal gyerek voltam akkor, de én is a tévé képernyőjére tapadtam, amikor meghallottam a jellegzetes főcímet. Mégis, az utolsó részről valamiért lemaradtam. Ha jól emlékszem, éppen büntetésben voltam és nem nézhettem tévét. Hogy miért kaptam a büntetést? Már nem emlékszem. Sokáig azt hittem azért, mert kicsivel több egyest sikerült beszereznem szerb nyelvből, mint amennyit otthon tudtak. Pár hete utánaszámoltam, és kiderült, hogy az pár évvel korábban volt, mint ahogy a sorozatot műsorra tűzték.
De ne ragadjunk le a Twin Peaks-nél, hiszen a könyv nem a sorozatról szól, hanem David Lynch életéről. Ha úgy tetszik, egy (ön)életrajzi kötetet tart a kezében az olvasó, ami azért (ön)életrajzi, mert egy igen újszerű szerkesztésnek köszönhetően két “kötetet” foglal magába az Aminek álmodom. Az egyik “kötetet” Kristine McKenna írta, aki Lynch barátait, ismerőseit, színészeket és munkatársakat kérdezett, és így próbálta bemutatni Lynch életét. A másik “kötet” Lynch saját visszaemlékezéseit tartalmazza az adott időszakról, mintegy reflektálva McKenna elbeszélésére.
Amikor az Athenaeum Kiadó bejelentette a kötet megjelenését, felfigyeltem rá, de annyira nem mozgatott meg a dolog. Igen, szerettem a Twin Peaks-et, de annak már 25 éve, és inkább meghagytam volna a gyerekkori emlékeket úgy ahogy voltak. Majd egyik nap a molyon megláttam a kötet borítóját és rákattintottam a könyv adatlapjára, ahol a fülszöveg is található. Akkor szembesültem azzal, hogy több olyan film is Lynch nevéhez köthető, melyek igen nagy benyomást tettek rám. Többek között ilyen volt a Lost Highway és a Mulholland Drive, melyeknél nem nagyon tudnám megmondani, hogy miről szólt pontosan a film, de nem is a történet ragadott meg bennük, hanem az az audiovizuális élmény, amit a művek képviseltek. Akkor már tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom!
Amikor a kezembe vettem a kötetet, akkor ért a második meglepetés, ugyanis több mint 600 oldal. No – gondoltam – ezt pár hónapig olvasgatni fogom. Aztán lassan nekikezdtem és azt vettem észre, hogy elrepült az idő olvasás közben.
Az elején említettem, hogy olyan a könyv, mintha két kötetet tartalmazna. Ezt ne úgy képzeljük el, hogy az első felét McKenna írta, a másikat pedig Lynch, hanem fejezetenként, párhuzamosan mesélnek el egy-egy időszakot, amit általában egy-egy film vagy sorozat elkészültének időszakát öleli fel. Az ember azt hinné, hogy ettől unalmas lesz olvasni, hiszen kétszer kapjuk meg ugyanazt a történetet. A valóság az, hogy McKenna, az interjúk alatt összeállított írását Lynch nem ismétli meg, hanem kiegészíti annak megfelelően, hogy ő maga mire és hogyan emlékszik. Vannak olyan mozzanatok, momentumok, amiről az egyik barát, ismerős beszélt, de Lynch emlékezetéből már kiesett. Vagy éppenséggel ugyan azt az eseményt két nézőpontból ismerhetjük meg. Ettől a szerkesztési technikától lesz igazán más ez az (ön)életrajz, mint a többi, és emelkedik ki a többi közül.
A fejezetek elején fényképeket találunk az adott időszakból, ami bevezetőnek is tekinthető. Ezeket követik a McKenna által készített interjúk történetbe foglalt elbeszélése, amit ismételten pár fénykép követ, mintegy kötőjelként Lynch visszaemlékezéséhez. Ennek köszönhetően az olvasó mintegy részévé válik annak a világnak, melyben Lynch élt és alkotott.
A kötet első pár fejezetében, az ifjú Lynch gyermekkorába kapunk némi betekintést. A családi és környezeti körülmények megismerését követően megismerhetjük a fiatal Lynchet is, akit rabul ejt a festészet és minden szabadidejét az alkotásnak szenteli. A felsőfokú tanulmányait hanyagolja és a művészetnek szenteli az életét. Idővel azonban az állóképekről a mozgóképek felé fordul az érdeklődése, és felfedezi magának a filmkészítésben rejlő határtalan lehetőségeket. Érdekessége a dolognak, hogy Lynch elmondása szerint nem volt egy nagy moziba járós fajta, és a TV sem kötötte le túlságosan.
Az első kisfilmje, aminek ő maga volt a producere, írója, rendezője, vágója és az animáció készítője is, a Hat ember rosszul lesz (Hatszor) [Six men getting sick (Six times)] (lásd fent). Itt még élénken élt benne a képzőművész, hiszen az animációt szoborra vetítette. Az 1967-ben készült egyperces animációs rövidfilm, bár felkeltette az Amerikai Filmintézet vezetőségének a figyelmét, a Radírfej [Eraserhead] teljes finanszírozásához mégsem volt elég. Így Lynch kénytelen volt az ismerőseit megkérni, hogy járuljanak hozzá a film költségeihez, miközben a szűkös családi kasszából is átcsoportosított összegeket a Radírfejre. Végül, több évi munkát követően 1977-ben elkészült a majd’ másfél órás film, ami a Libra Films forgalmazásában látott napvilágot, és művészmozikban vetítették.
A Radírfejnek köszönhetően felfigyelt a tehetségére a filmszakma, és lehetőséget kapott egy mozifilm rendezésére is. Az elefántember [The Elephant Man] (1980) rendezői székéből irányította a felvételt, és olyan híres színészekkel dolgozhatott együtt, mint pl. Anthony Hopkins.
Nemsokkal később, 1984-ben az első bukást is elkönyvelhette, amit a Dűne rendezése jelentett. A nagy költségvetésű film, mely Frank Herbert azonos című sci-fi regénye alapján készült, csúfos bukás lett, annak ellenére, hogy a könyv nagy népszerűségnek örvendett. A film „borzalmasan rossz, és lenyűgözően briliáns” – és veszteséges lett, aminek köszönhetően a második és harmadik rész nem lett leforgatva. Talán itt mutatkozik meg legjobban, hogy Lynch mennyire egyedi művésznek is gondolta magát, és a bukás okának azt nevezte meg, hogy nem ő vághatta a végső változatot. (csak zárójelben jegyezném meg, hogy a Lynch által vágott változat 5 órás lett).
Túl sokáig nem rágódott a dolgon, ugyanis közvetlenül a Dűne forgatása után, nekikezdett a Kék bársony [Blue Velvet] című filmnek, melynek ő volt az írója és a rendezője is. A főszerepben Kyle MacLachlan-nal, aki a Dűnében is szerepelt, majd később a Twin Peaks-ben ő játszotta Dale Coopert, az FBI különleges ügynökét.
Ahogy fejezetről-fejezetre haladunk a kötettel, úgy látunk mind jobban bele Lynch munkamódszerébe és elképzeléseibe. Ha egy film nem tetszett neki, vagy éppen már a következőn járt az agya, akkor azt az éppen aktuális munka szenvedte meg. Ezt leglátványosabban a Twin Peaks második évadán fedezhető fel, ahol fokozatosan átadta a gyeplőt másoknak, és ez a történet eltávolodását eredményezte az eredeti irányvonaltól. Amerikában a bukás akkor következett be, amikor Lynch engedett az ABC nyomásának és fény derült Laura Palmer gyilkosának kilétére. Innentől kezdve már senkit sem érdekelt a sorozat. Érdekes módon Európában teljesen más fogadtatása volt és kultikus sorozattá nőtte ki magát. Ha valaki nekiáll megnézni a második évadot, eléggé szembetűnő, hogy melyik részt rendezte és írta Lynch, és melyikekben nem volt része.
A művészi szabadságát mindig fontosnak tartotta, és nem egyszer írt át forgatókönyvet egy aktuális benyomás, inspiráció hatására. Ha talált egy érdekes karaktert, de az aktuális filmben nem tudta beleilleszteni, nem feledkezett meg róla. Volt olyan színész, akit évek múltán hívott fel, hogy rá lenne szüksége, mert írt rá egy szerepet, amit csak ő tud eljátszani. Viszont ha lehetősége volt rá, akkor az aktuális film forgatókönyvét is átírta a számára érdekes színészre. Talán nem is csoda, hogy Kyle MacLachlan több filmjében is feltűnik.
Az interjúkból az derül ki, hogy Lynch munkamódszere egyedi volt, és csak ritkán nyúlt olyan eszközökhöz, amik megviselték a színészeket. Nem csoda, hogy mindenki pozitívan nyilatkozott róla, és szívesen dolgoztak vele. És éppen itt merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet az, hogy az egész kötetben csak egyetlen emberrel veszett össze, aki ennek ellenére pozitívan nyilatkozott Lynchről. Igen, tudom, hogy egy (ön)életrajzi kötetről van szó, ahol a művész nem engedheti meg magának, hogy rossz színben tüntessék fel, de a kiegyensúlyozatlan történetben éppen az tűnik fel, ami nincs benne. Elhiszem, hogy Lynch egy jó kedélyű, kedves művészember, aki a rendezés mellett forgatókönyveket is írt, valamint több kiállítása is volt a képeiből világszerte, de azt ne mondja nekem senki, hogy nem szerzett ellenségeket.
Egyes színészek és barátok megemlítik az interjúkban, hogy Lynch arra kérte őket, hogy ők is tanuljanak meditációt, mert az mennyire kiegyensúlyozottá teszi az embert. Amikor megismerkedett a meditációs technikával, évekig másról sem tudott beszélni, és később is az élete szerves részét képezte. Nem tudom, hogy a környezete hogyan tudta elviselni ezt a fanatizmusát, amivel engem például rövid távon elüldözött volna a környezetéből. Félreértés ne essék, én tisztelem mindenki hitét, mindaddig még nem akarja rám erőltetni.
A kötet a filmeken keresztül mutatja be Lynch életét és munkásságát, egy kis kitérővel bepillantást enged nyújtani a képzőművészetébe is. Bár ennek a vonalnak leginkább egy album lenne a legmegfelelőbb közvetítő közege, ha már hazánkba nem jut el a kiállítása.
Viszont arról kevesen tudnak, hogy a reklámiparban is tevékenyen részt vett és több tucat reklámfilm köthető hozzá. Olyan márkát termékeihez készített reklámfilmet, mint pl. Christian Dior Fahrenheit illata (2004), Yves St. Laurent Opium illata (1988) vagy például a Nissan Do You Speak Micra? .
Lynch jól látta, hogy az 1990 után születettek számára az ő neve nem mond már semmit. Az én generációm, és a szüleim generációja számára azonban megkerülhetetlen volt Lynch művészete. Lehet, hogy sokan nem tudják, hogy kicsoda David Lynch, de ha azt mondjuk, hogy Twin Peaks, Mulholland Drive, Lost Highway vagy Dűne, legalább az egyiket ismerik az emberek. Azt nem mondom, hogy szeretik is az alkotásait, hiszen jómagam is hajlok rá, hogy azt mondjam, a művészfilmjei kiválóak, de mozifilm forgatására ne adja a fejét. A Twin Peaks-szel be tudott költözni a nappalikba, de jobb, ha a harmadik évadról már csak zárójelesen emlékezünk meg. Nálam a (3. évad) 8. epizódnál (Van tüze?) szakadt el a fonal, úgyhogy gyorsan túl is tekertem rajta. Nem tisztem a filmjeiről véleményt mondanom. Ezt inkább átengedem a filmes blogoknak. Mégis azt kell mondanom, hogy aki még nem látta egy filmjét sem, annak mindenféleképpen fel kell fedeznie a lynchi világot. Egy kis segítségnek álljon itt egy szubjektív Top10-es lista:
Az már biztos, hogy a hideg, szürke téli estéken újranézek pár Lynch filmet. A könyv elolvasását követően néztem meg a Twin Peaks harmadik évadát és sok szereplő története felsejlett előttem közben. Kíváncsian várom, hogy milyen hatást fog rám gyakorolni a többi film, úgy hogy minimális ismerettel rendelkezem a történetüket illetően is.
Akinek tetszett bármelyik Lynch film, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet is. Nem, ettől még nem fogja senki megszeretni magát az embert, hiszen nem is ez a célja a kötetnek. Hanem az, hogy megismerjük a munkásságát és a művészete mögött álló motivációkat, melyeket képekben és zenében tár a közönség elé.
Aki pedig nem tudja, hogy ki is az a David Lynch (még ennek a bejegyzésnek a hatására sem dereng neki semmi), annak éppen itt az ideje, hogy felfedezze magának a vörös szoba, vagy éppen a kék bársony világát.
Végigolvasva a bejegyzést rá kellett jönnöm, hogy csak a felszínét kapargattam meg annak, ami a kötetben található. Írhatnék még háromszor ennyit, az sem lenne elég. Így annyival zárnám le a bejegyzést, hogy olvassátok el ezt a remek (ön)életrajzot!
A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.
ISBN: 978 963 293 813 4
Athenaeum Kiadó, 2018
Fordította: Berta Ádám
Terjedelem: 640 oldal
Bolti ár:4999,- Ft
A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.
