Vége a karácsonynak, a szeretet ünnepének. Éppen itt az ideje visszatérni a valósághoz és szembenézni a rideg tényekkel: Magyarországon a demokrácia az utolsókat rúgja. Leterítette a kapzsiság és a hatalomvágy, ami a betegágyán sem hagyja békén és mint a dögkeselyűk úgy veszik körbe. Várják, hogy mikor leheli ki a lelkét, hogy rávethessék magukat, tovább hizlalva oligarcháikat.
Nincs még minden remény veszve, de itt a demokratikus gyógyszerek már nem segítenek. Sokkterápia kell, ami elriasztja a dögkeselyűket és megpróbálja visszahozni az élők sorába a magyar demokráciát. Sok időnk már nincs és a próbálkozásaink száma is véges.
Steven Levitsky és Daniel Ziblatt könyve az amerikai olvasók számára készült. Miért? Mert a magyar olvasóknak nem tud újat mondani, csak látleletet ad a kezükbe, hogy végig tudjunk menni azokon a pontokon, ahol még megállíthattuk volna az autokrata kór terjedését. De nem tettük.
A két szerző a XX. századi demokráciák bukásának körülményeit vizsgálja és azok hatását más demokráciák leépülésére. A populizmus nem új jelenség, akárcsak az “illeiberális demokrácia” kifejezés sem, amit Mussolini harsogott, mielőtt háborúba sodorta az országát. Csak akkor még “antiliberális demokrácia”-ként terjedt a demagóg pulpitusok magaslatáról. Erre mondják, hogy a történelem ismétli önmagát. Valójában nem igaz, hiszen nem ismétli, csak rohadtul összecseng.
Ziblatt és Levitsky igyekszik megismertetni az olvasót azokkal a jelenségekkel, melyek már korai szakaszában felismerhetővé teszik egy autoriter politikus vagy párt megjelenését a politikai palettán. Ezek a következők (címszavakban):
- A demokratikus játékszabályok elutasítása, vagy gyenge elkötelezettség ezek iránt
- A politikai ellenfelek legitimációjának elutasítása
- Az erőszak eltűrése vagy bátorítása
- Hajlandóság az ellenfelek, beleértve a sajtót, szabadságjogainak korlátozására
Az autoriter magatartás négy fő indikátora a kötet 33. oldalán további részekre van bontva. Ha ismerjük ezeket és egy feltörekvő párt vagy politikai vezető kommunikációjában, viselkedésében arra utaló magatartást vélünk felfedezni, mely összecseng a fenti négy kitétellel, biztosak lehetünk benne, hogy hatalomra kerülése esetén a demokráciát megpróbálja kivégezni.
Sokan azt hiszik, hogy az amerikai demokráciát az alkotmánya védi és attól olyan stabil, illetve, hogy megfelelően vannak szabályozva a fékek és ellensúlyok, melyek gátat vetnek egy autoriter vezető felemelkedésének. Nos, a két szerző egyértelműen rámutat arra, hogy ez nem igaz. A politikai kultúra az ami eddig fenntartotta az USA-ban a demokráciát, még akkor is, ha ideiglenesen olyan vezető került hatalomra, aki hajlott az autoriter államvezetésre.
A képviseleti demokráciáknak is megvannak a gyermekbetegségeik, és csak addig működnek, még a működtetőiknek érdekükben áll fenntartani ezt az erőegyensúlyt, elfogadva, hogy néha ők, másszor a politikai ellenfeleik vannak hatalmon. A kiegyensúlyozott politikai erők konszenzusos alapon hozzák meg a törvényeket, megakadályozva azt, hogy a felek érdekei lényegesen sérüljenek.
A szerzők szépen levezetik, hogy mik azok a pillérek, melyek meggyengítésével és a biztonsági határok átlépésével, vagy lerombolásával a demokrácia sérül, majd elveszti a fékeket és ellensúlyokat, így adva lehetőséget a látszatdemokráciának, mely csak egy lépésre van a diktatúrától. Több példát is felhoz, mellyel alátámasztja a szerzők elméletét. Végre mi magyarok is “büszkék” lehetünk, hiszen a bemutatás szerves részeit képezzük, példát szolgáltatva a demokrácia haláláról.
A focihoz hasonlítja a demokráciát a kötet, azaz a fair play-hez, a tiszta eszközökkel játszott mérkőzés és az ellenféllel szemben tanúsított sportszerű magatartás eszméjéhez. Miért éppen a focihoz? Mert ennek a legegyszerűbbek a szabályai és könnyen megértheti mindenki. Nem hiába nevezik a prolik sportjának. A focis hasonlattal pont azon választóknak lehet megmagyarázni a demokrácia ingatag létezését, akik a leghajlamosabbak a populista, demagóg szövegek befogadására. Csak egy baj van ezzel a párhuzammal, mégpedig az, hogy ezen emberek többsége nem a könyveket részesíti előnybe, hanem a könnyebb befogadás reményében a leegyszerűsített megfogalmazásokat használó médiumokat, ahol pár mondatba megmondják nekik, hogy mi a frankó és hogyan kell gondolkodniuk.
Az Egyesült Államokban is inogni látszik a demokrácia, ugyanis a századforduló óta egyre jobban háttérbe szorul a fair play, és a pártok egyre jobban tolják ki a határokat. Próbálgatják, hogy meddig tudnak elmenni, és lassan nem a hosszútávú kompromisszumos megoldásokban látják az ország biztonságos jövőjét, hanem a gyors hatalomszerzésben, nem számít, hogy milyen károk érik közben a népet és a gazdaságot.
Mi, úgymond kívülállók, akik nem élünk az USA-ban, azt hisszük, hogy Donald Trump hatalomra kerülése az első jele az egyik legöregebb demokrácia hanyatlásának. A szerzők rámutatnak arra, hogy ez egy legalább húsz éves folyamat eredménye, ami ha folytatódik, akkor valóban egy autoriter vezetés bebetonozásához vezethet az államokban.
Érdekes volt olvasni, hogy hogyan manipulálták az amerikai polgárháborút követően a választásokat, hogy ne engedjék a feketéket politikai hatalomhoz. A választási körzetek átrajzolásával, illetve a választásra jogosult feketék számának csökkentése révén, elérték, hogy csak fehérek kerüljenek hatalomra. Feltételhez kötötték a választójogot, melyet úgy alakítottak ki, hogy a feketék nagy többsége ne tudja teljesíteni. Ez olyan “hoztam is ajándékot és nem is” az afroamerikaik számára, hiszen már nem voltak rabszolgák, de lehetőségük sem volt beleszólni az ország dolgaiba.
Nem minden antidemokratikus intézkedés vezet autoriter társadalomhoz, de a fenti példa is jól jelzi, hogy el lehet érni vele, hogy látszat-demokratikus eszközökkel a kisebbség uralkodjon a többség felett (itt a déli államokra gondolok, ahol a lakosság többsége abban az időben afroamerikai volt). De nem kell messzire menni ahhoz, hogy saját bőrünkön érezzük a megbundázott meccset. Hiszen azzal, hogy a bírókat megvették, az ellenfél legjobb játékosait kiállították, illetve az ellenfél kapuja felé lejt a pálya, ezzel a választási meccs el is dőlt. Ennek eredményeként a kisebbség jutott kétharmadhoz, és uralkodik a többség felett. Nincs szüksége konszenzusra, hiszen a kormány képes így bármilyen törvényt megszavazni, az ellenzék részvétele nélkül is. A fékek és ellensúlyok rendszere pedig már régen eltűnt.
A sajtó és különböző médiumok képesek erőteljesen befolyásolni a választópolgárok gondolkodását. A fake news gyárak, a kormány kezében lévő hivatalok, képesek ellehetetleníteni az ellenzéket. Oroszország esetében már láttuk, hogy az ellenzék nem rúghat labdába a választásokon, hiszen az oligarchák nem merik megkockáztatni, hogy támogassanak egy ellenzéki pártot, illetve a sajtóban sem jelenhetnek meg. Az egyoldalú tájékoztatás, ami főleg álhírek terjesztésével jár, csak gyengítik az ellenzék esélyeit.
Donald Trump a kampány alatt kijelentette, hogy ha nem ő kerül ki győztesen a választások végén, akkor nem fogadja el az eredményt, mert az választási csalás eredménye. Ezzel a négy fő indikátor második tételét már meg is valósította (politikai ellenfelek legitimációjának elutasítása). Megválasztották, így nem kellett beváltania a fenyegetését. Viszont a Demokrata Párt sem reagált túl jól, hiszen kilátásba helyezték Trump elmeorvosi vizsgálatának lehetőségét, hogy leválthassák. Ők is ugyanezen pontot valósították meg, azaz nem fogadták el az ellenfél legitimációját, és bár látszólag demokratikus eszközökkel próbálták meg eltávolítani a helyéről, valójában éppen egy újabb védőgát lebontását tervezték meg.
Szomorú azt látni, hogy a kötet szerzői hazánkat egy lapon említik Bolíviával, Ecuadorral, Peruval, Venezuelával és más autoriter társadalmakkal. A legszomorúbb pedig az, hogy igazuk van.
Viszont több olyan demokratikus ország példáját is felmutatják a kutatók, ahol az ellenzék képes volt összefogni, félretéve a pártérdekeket, hogy ne engedjék a hatalomhoz a veszélyes demagógokat. Nem is kell olyan messzire menni példáért, hiszen a szomszédban 2016-ban az összefogásnak köszönhetően sikerült megakadályozni, hogy a Osztrák Szabadságpárt szélsőjobboldali jelöltje nyerje az elnökválasztást.
Amint mondtam, ez a könyv számunkra, magyaroknak csak látlelet. Érdekes és jól felépített, valamint fejezetről fejezetre nyomon lehet követni, hogy melyek azok a buktatók, melyekbe nekünk sikerült belesétálni. Már az elején fel kellett volna kapnunk a fejünket, és az ellenzéki politikusoknak is félre kellett volna tenniük a pártérdekeket, legalább a 2014-es választásokig, hogy megvédjék és helyreállítsák a demokrácia alapjait. Akkor nem tették…2018-ban is széthúzás volt jellemző. A magyar népnek azonban nincs ideje megvárni 2022-t, hogy akkor talán történik majd valami. Addigra teljesen bekebelez bennünket a diktatúra.
Levitsky és Ziblatt könyve 8-9 évet késett. Most már egy olyan könyvre lenne szükségünk ami “A diktatúrák halála” címet viseli, hogy felismerjük a jeleket, amikor belülről kezd gyengülni a rendszer és segítsünk neki lerövidíteni az agóniát, hogy minél hamarabb megkezdhessük a demokrácia visszaállítását. A másik út az amikor a népharag űzi el a kormányt, ami sokkal fájdalmasabb lesz az ország számára, de csak rövid ideig fog tartani, mint egy foghúzás. El lehet dönteni, hogy melyiket választjuk: a) élünk a rothadó, gennyedző foggal és a vele járó fájdalommal, vagy b) kitépjük gyökerestől (vállalva a vérzés kockázatát) és megszabadulunk a fájdalomtól is!
Döntsük el, hogy a demokrácia vagy a diktatúra halálában szeretnénk részt venni!
ISBN: 978 963 09 9302 9
Kossuth Kiadó, 2018
Fordította: Felcsuti Péter
Terjedelem: 303 oldal
Bolti ár: 4500,- Ft
A bélyegképhez felhasznált kép forrása: Pixabay
