Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Nem vagyok az a fajta ember, aki az alapján választ magának könyvet, hogy a regény főszereplője milyen szexuális beállítottságú. A főszereplő lehet hetero-, homo- vagy biszexuális, vagy akár aszexuális is, ha a történet érdekes, és a személyisége is ki van dolgozva. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen könyv mellett simán elmentem volna, mert általában az lett kiemelve, hogy egy leszbikus lány történetéről szól, ami annyira nem mozgat meg. Azonban egy ajánlás miatt mégis úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát, ha nem a love story van a középpontban (ugyanis a szerelmes, romantikus könyvektől óvakodom mint a tűztől 🙂 ).

Cameron Post rossz nevelése nem egy romantikus szerelmi történet, hanem egy keserédes valóság, melyben az ember nem tud maradéktalanul boldog lenni, ha a társadalmi és vallási elvárásokkal nem összeegyeztethető az élete. És itt nem holmi perverzióról van szó, hanem mindössze érzelmekről. Arról, hogy egy lány rájön arra, hogy a saját neméhez vonzódik.

A történet a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején játszódik, amikor még nem volt annyira elfogadott a másság Amerikában, mint napjainkban. Sőt, a HÍV vírus következtében az emberek kerülték is az ilyen beállítottságú társaikat, hiszen egyenlőségjelet tettek az AIDS és a homoszexualitás közé. Bár a regény nem foglalkozik a betegséggel, a társadalmi nyomást jól szemlélteti.

Cameron Post 12 évesen elveszíti a szüleit egy autóbalesetben, körülbelül éppen abban az időben, amikor az első csók is elcsattan közte és a barátnője között. Szülei halála nemcsak megrázza, hanem bűntudatot is ébreszt benne, mert úgy érzi, hogy ők haltak meg a bűnéért, amiért egy lánnyal csókolózott. Azonban valahol mélyen meg is könnyebbül, hiszen nem kell a szülei tudomására hoznia, azt hogy úgy néz ki a saját neméhez vonzódik.

Egy fiatal lány, akiben ébredezik a felfedezés saját szexualitása iránt, aki nem tudja ezt megbeszélni senkivel és titokban kell tartani, mire számíthat? A környezete, a társadalom és az egyház mind betegségként közelít a homoszexualitáshoz, amit ha időben felfedeznek, gyógyítható. Valljuk be, hogy sokan még a mai napig így állnak a dolgokhoz.

Post vonzódását a lányokhoz próbálja titkolni, de a szívnek nem lehet parancsolni. Több kapcsolatba is belemegy, de a nagy szerelme úgy néz ki, hogy heteroszexuális, így esélye sincs nála. Mégis megpróbál a közelében maradni, hogy legalább a társaságát élvezhesse és reménykedik, hogy a lány is idővel érdeklődést mutat majd iránta. Még egy napon be nem következik a katasztrófa, és le nem lepleződik valódi énje. Az ítélet pedig nem más, mint egy átnevelő egyházi intézmény, melyben a hasonlóan “eltévelyedett” fiatalokat igyekeznek visszatéríteni a helyes útra.

Emily M. Danforth félig-meddig egy önéletrajzi ihletettségű történetet vetett papírra, hiszen ő is hasonló beállítottságú, mint Cameron Post. Az egyetemi évei alatt tudatosodott benne a szexuális beállítottsága és gondolom, hasonló problémákkal kellett szembenéznie, mint főszereplőjének, Postnak. Ennek következtében sokkal hitelesebben mutatja be az írónő mindazt, amivel egy fiatalnak szembe kell néznie, ha rájön a valódi szexuális beállítottságára.

Ami pozitívuma a regénynek, hogy nem harsogva kiabálja a világba, hogy miken kell keresztülmennie egy fiatalnak akkor ha a saját neméhez vonzódik. Mindössze elmondja, hogy mik azok a dolgok, amikkel szembetalálkoznak és mennyivel nehezebben küzdenek meg az olyan dolgokkal is, amik a hetero társaiknak nem jelent problémát. Figyelniük kell a viselkedésükre, hogy nehogy elárulják magukat, és a beszélgetéseknél is igyekeznek kerülni a témát, nehogy olyat mondjanak, ami esetleg gyanúba keverheti őket. És mindezt miért? Mert titkolniuk kell a családjuk és az ismerőseik előtt saját érzelmeiket.

Sok helyen még mindig betegségnek tartják a homoszexualitást, amire jó példa társadalmunk is, ahol a “köztévének” nevezett propaganda médiában arról beszélgettek, hogy hogyan is kellene kigyógyítani ezeket az embereket. Sajnos, ez csak egy példája annak a visszafejlődésnek, ami felé ez az ország már jó ideje tart. Az elhallgatás és a “betegségként” kezelés éppen ellenkezően hat, és sok ember életét nyomorítja meg a negatív hozzáállás.

Ha már itt tartunk, akkor hozzunk példákat is a múltból. Az ókori görögöknél, ahonnan a demokráciát is importáltuk (de már azt is sikerült átértelmeznünk), a homoszexualitás elfogadott volt. Nagy filozófusok, szónokok, költők és államemberek létesítettek kapcsolatot azonos nemű társaikkal. Mindez nem csak elfogadott volt abban az időben, hanem társadalmilag támogatott is. Aztán jöttek a vallások (judaizmus, kereszténység, iszlám) és mindezt átsorolták a bűnös kategóriákhoz és üldözni kezdték.

A regényben is szó esik az indiánokról, ahol három nem létezett, még az európai keresztény világ le nem tarolta a kontinenst. Külön kifejezésük is volt a jelenségre, amit a winkte szóval jelöltek. Ez egy olyan kétlelkű személyre vonatkozott, aki bár férfi testben született, mégis nőként viselkedett (a winkte nem feltétlenül volt homoszexuális). A törzsi közösség teljes jogú tagja volt, sőt, egyes helyeken kiemelt szerepet játszott, mert úgy tartották, hogy ők a kapocs a férfi és a női lélek között.

A kis történelmi kikacsintás után térjünk vissza a regényhez, aminek pozitívuma, hogy nem ítélkezik, mindössze az olvasó elé tárja a történetet. Az elején még azt hittem, hogy Post nagynénje, aki végül a gyámja lett, majd a gonosz “mostoha” szerepében tetszeleg, hogy legyen kit hibáztatni Cameron hányattatott sorsáért. Nos, tévedtem. Ruth mindössze úgy reagált amikor kiderül Cameron “eltévelyedése”, mint ahogy arra az egyházközösség tagjai szoktak. Nem mérlegelte a kérdést, hogy mi a teendő. Nem ült le nevelt lányával, hogy megértse, miért is keveredett szexuális kalamajkába egy másik lánnyal. Nem kérdezte, hogy ez egy “kísérlet” volt-e a részéről, vagy tényleg leszbikusnak tartja magát? Egyáltalán nem kommunikált, mindössze az egyház által elvárt irányt követte, szent meggyőződéssel, hogy ezzel Cameron gyógyulásához járul hozzá. Erre szokták azt mondani, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.

Az Ígéretben, ahol az “eltévelyedett” fiatalokat próbálták kigyógyítani Isten szeretete által, szintén a tagadás volt a jellemző. Egy ősi miszticizmus szerint (nevezhetjük népi hiedelemnek is), ha nem nevezed a nevén a dolgot, akkor nem is létezik. Ezért nem is fogadták el annak a tényét, hogy léteznek melegek, leszbikusok, hiszen ezen kifejezéseket csak azok találták ki, aki áldozatul estek a kórságnak. Ráadásul az intézet vezetője, Rick tiszteletes is egy “kigyógyult” személy, ami alapot szolgáltat az intézmény létjogosultságára. Szívesen olvastam volna arról is, hogy mi jár Rick tiszteletes fejében néha. Hogy valójában milyen szellemekkel kell megküzdenie azért, hogy a külvilág felé egy hetero képét mutassa. Vagy valóban úgy érezte, hogy kigyógyult?

Cameron Post rossz nevelése nem óda a homoszexualitásról, és nem is lesz az LMBTQ közösség szent könyve. A regény egy történet, ami kísérletet tesz arra, hogy megismertesse az olvasót azokkal a társadalmi és vallási problémákkal, melyek megbélyegzik az olyan embereket akik mások. Olvasás közben azon töprengtem, hogy ha nem lenne ennyire tabu a másság, és nem a pride felvonulásokkal azonosítanánk ezeket az embereket, talán nem is beszélhetnénk problémáról. Mégis foglalkoznunk kell a dologgal, hiszen a rendszerváltozást követően elindult egy bizonyos nyitás és tájékoztatás a társadalomban, ami az utóbbi időben ismételten a visszazárás útján halad, akárcsak a demokrácia leépülése. A gender szak megszűnésével pedig egyértelmű üzenetet küldött a kormány mindenkinek, hogy nincs szűkség a társadalmi nemek kutatásával foglalkozni, mert olyanok nem léteznek. Csak férfi-nő kapcsolat létezik, ahogy azt a keresztény világ megköveteli.

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

A regényből film is készült, ami a Sundance független filmes fesztiválon debütált, és el is hozta a fődíjat. Nem kell rohanni megnézni, hogy melyik moziban és mikor fogják vetíteni a filmet, ugyanis kicsiny hazánkban legjobb tudomásom szerint (tessék kijavítani, ha tévedek), mindössze egy művészmozi vetítette le a filmet, azt is egy fesztivál keretén belül. Szóval, ha kíváncsiak vagyunk a filmre, csak abban reménykedhetünk, hogy a könyvnek lesz akkora visszhangja, hogy a társadalmi nyomás ellenére is egy-két művészmozi műsorra tűzze.

A regényt mindazon olvasóknak szívesen ajánlom, akik képesek a nyitottságra. A téma, amit Emily M. Danforth a történetben feldolgozott jól szemlélteti a társadalom és az egyházak elzárkózását a kérdéstől. A fiatal szereplők ellenére idősebbeknek is kiváló olvasmány a regény, hiszen sok kérdést felvet, amiről a hétköznapokban mélyen hallgatunk.

A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.