Amikor bejelentették, hogy meghalt Robin Williams, megdöbbentett. Az már kevésbé, hogy önkezével vetett véget az életének. Akármilyen komikus szerepben is láttam a filmjeiben, valami mélyről jövő fájdalom csillogott a szemében. Talán ezért is tartottam az egyik legdrámaibb színésznek, aki a fájdalmat úgy tudta megformázni a vásznon, mint senki más. Amikor viszont nekikezdtem ennek a könyvnek, szembesülnöm kellett azzal, hogy azon kevesek közé tartozom, akik drámai színésznek tartották őt, ugyanis Amerikában a humor koronázatlan királya szerepét töltötte be.
Egy életrajzi kötet esetén azt várja az olvasó, hogy kicsit jobban megismeri az embert, akiről a könyv szól. Dave Itzkoff a The New York Times újságírójának azonban nem sikerült maradéktalanul teljesítenie a feladatát. Ugyanis ebben a kötetben nem Robin Williamset, az embert ismerhetjük meg, hanem Robin Williamset a színészt, a stand-up-ost, a komikust, a karrieristát, az adakozót, és mindazt amit a bulvárlapok torz tükrében megjelenik. Igaz, nem bocsátkozik feltevésekbe, és nem vájkál olyan dolgokba, melyekre nincsenek bizonyítékai, de a hangvétele mégis inkább bulváros jellegű, mintsem azt elvárnánk egy életrajz-írótól.
A kötet segítségével betekintést nyerhetünk a fiatal Robin életébe, a sztereotip szülők nyújtotta magányos gyermekkorba, ahol anyagiakban nem szenvedett hiányt, de érzelmekben annál inkább. Ezért a fiatal Robin igen sok időt töltött a padláson, játékaival körülvéve, és hangját kölcsönözve egy-egy kitalált szereplőjének. Kedvelte az esti humoros előadásokat, melyeket apjával együtt nézhetett, és ilyenkor érezte leginkább közel magát az apjához. Nem csoda hát, hogy ő is komikus szeretett volna lenni, hiszen ez volt az egyetlen szerepkör, amivel az apja arcára mosolyt tudott csalni.
Őszintén meglepődtem, amikor kiderült számomra, hogy Robin Williams elsősorban stand-up-os volt, és csak másodsorban színész. Hazájában először mint stand-up-os ismerték meg, és csak később mint színészt. A TV-s pályafutása is egy szerencsés véletlennek volt köszönhető, ami következtében létrejött az “Egy úr az űrből” című TV-sorozat és meghozta számára az országos ismertséget. Majd jött a nagy bukás Popeye szerepében… Még gyerekként láttam a Popeye élőszereplős feldolgozását, ami hatalmas csalódás volt számomra. A rajzfilmet szerettem, bár arra nem emlékszem, hogy abban az időben ettem-e spenótot 🙂
Több filmjét is láttam idővel, és már nem emlékszem, hogy melyik volt az, ami kiemelte a tömegből. Bár elég fiatalon láttam a Jó reggelt, Vietnam!-ot és a Holt költők társaságát is, akkor még nem tudtam értékelni ezeket a filmeket. A Hook sem fogott meg, mert akkor már kezdtem kijönni a gyerekkorból, de a Jumanji már elkapott. Most pedig lehet sárral dobálózni, de nekem A kétszáz éves ember nagyon tetszett. Még mindig nem sikerült elolvasnom a film alapjául szolgáló Asimov novellát, és talán ennek is köszönhető, hogy maga a film lenyűgözött. Valamint talán ennek is tudható be az, hogy Robin Williams számomra drámai színészként lett aposztrofálva. Amit csak még jobban megerősített a Good Will Hunting-ban nyújtott alakítása, valamint a Csodás álmok jönnek drámai alakjának megformázása.
Mrs. Doubtfire-ben és a Patch Adams-ban nyújtott alakításai számomra nagyon erőltetettek voltak. Úgy éreztem, hogy nem tud hiteles lenni egy komikus szerepben, hiszen ha valaki ránéz az arcára, és legyen az bármennyire is mosolyra kész, valami fájdalom bújik meg a háttérben, ami nem engedi, hogy a jókedv teljes legyen.
A fentiek fényében nem kis meglepetést okozott, amikor kiderült számomra, hogy Robin Williams pályafutása az éjszakai életben kezdődött, mint stand-up-os. A leírások alapján kimagasló tehetséggel rendelkezett, és profi szinten művelte ezt a műfajt. Olyannyira, hogy ez egész életén végigkísérte, és a mozis szereplései és színházi fellépései mellett is jutott ideje a műfajra, olykor még országos turné keretében is. Az éjszakai életnek pedig van egy nem kívánt hozadéka is, ha az ember egy kicsit is bizonytalan magában, mégpedig az alkohol és a drogok. A ’70-es években nagy divatja volt a kokainnak, és úgy fogyasztották, mint a vizet. Robin sem kerülte el ezt a csapdát, és úgy érezte, hogy szüksége van az anyagra ahhoz, hogy többet nyújthasson a közönségnek.
Ha találkoztam volna a fiatal Robinnal, biztos, hogy kerültem volna, ahogy csak lehet. Energikus volt, és a mai fogalmakkal élve, hiperaktív. Nem lehetett vele normálisan beszélni, mert állandóan csapongott, és percenként másik témát vetett fel. A humort használta pajzsnak, és mindent elviccelt. Nem is nagyon voltak barátai, inkább csak kollégái, akikkel átdorbézolták az éjszakákat. Nagy kujon volt, hiszen nem csak az alkohol és a drogok vették le a lábáról, hanem a szép nők is. Első házassága sem hozott változást e téren, hiszen folyamatosan más nők ágyában érte a reggel. Persze, ehhez kellett egy olyan asszony is, aki azt vallotta, hogy “hagyni kell, hogy kiélje magát, hiszen ettől teljesedik ki”. A hosszú póráz, vagy inkább a póráz hiánya okozta a csapongó életet és a hullámzó színészi teljesítményt is. A második asszony már igen rövid pórázon tartotta, így eljöhetett az első kitörés is a mozi területén, a Jó reggelt, Vietnam!-mal.
Annak ellenére, hogy Dave Itzkoff-nak nem sikerült megmutatnia az embert a kötetében, néhol azért sikerült megvilágítani egy-egy jellemvonását. Robin egész életében szeretetre és útmutatásra vágyott, amit gyerekként nem kaphatott meg. Folyamatosan azon dolgozott, hogy híres legyen és elismerje a szakma és a közönség. Amikor megbukott egy-egy filmje, az éjszaka életben keresett vigaszt, és ilyenkor olyan helyekre ment, ahol fel tudott lépni. A közönség tapsa és nevetése mindig megadta neki azt a lökést, hogy van még miért dolgozni és van még remény. Azonban irigy is volt, ugyanis féltette a pozícióját, és amikor azt látta, hogy más komikusok is egyre följebb jutnak az ismertség és elismertség “létráján”, folyamatosan attól félt, hogy őt elfelejti a közönség és nem lesz már rá kíváncsi.
Talán a három házasságán keresztül jobban megérthetjük az embert. Az első feleség a támogató és megbocsájtó szerepében tetszelgett, aki mindig ott volt, ha szükség volt rá és nem kért számon semmit. A második feleség, aki asszisztensből lett társ, rövid pórázon tartotta, és pontosan tudta, hogy mikor kell engedni vagy bevenni a pórázon ahhoz, hogy Robin a lehető legjobbat hozza ki magából. Ez addig tartott, még Robin újra az üveghez nem nyúlt, és egyre lejjebb nem csúszott a lejtőn.
Robin Williams soha nem volt őszinte a nyilvánosság előtt. Fiatal korában tagadta, hogy alkohol vagy drogproblémái lennének. Sőt, azt is tagadta, hogy valaha droghoz nyúlt volna. Egy tragédia kellett ahhoz, hogy leszálljon a szerről, de még ezek után sem vallotta be senkinek, hogy valaha élt volna ilyen tudatmódosító szerekkel. A fellépésein többször is viccet csinált a drogokból és használóikból, de mindig hozzátette, hogy ezek nem a saját tapasztalatai, hanem az ismerősei mesélték. Kérdés, hogy az ilyen szinten történő tagadás mit mond magáról az emberről, arról a személyről, aki a humor álarca mögött bujkál.
Egy jó pszichológusnak igazi kihívás lett volna, hogy a sok felvett álarc mögött megtalálja az igazi Robint, aki tele van kétségekkel, bizonytalansággal és szeretethiánnyal. Talán ezért sem sikerült Dave Itzkoffnak mélyebbre ásnia, és ezért kaphattunk egy életrajzi kötet helyett egy karriertörténetet. Ráadásul a könyvben sokkal többet találkozunk egy-egy stand-up-os fellépés leírásával, vagy a filmjeiben játszott szerep bemutatásával, a film és a forgatás részleteivel és végül a kritikákkal, mint az emberrel, aki mindennek a közepét kellett volna, hogy jelentse.
A filmes kritikákból vett idézetek rámutattak arra, hogy hogyan is látja az átlag amerikai Robin Williamset. A drámai szerepeit általában azzal húzták le, hogy nem volt eléggé vicces és nem adtak neki teret a rendezők a rögtönzésre. Hiszen a fellépésein úgy nézett ki, mintha nem egy előírt forgatókönyvet követett volna, hanem rögtönzésekből állt volna össze a műsora. Azon kritikusok, akik a turnéján végigkövették, vagy legalább pár állomáson ott voltak, azok észrevették, hogy igen jól felépített és átgondolt menetrend szerint áll össze az előadás, és csak a tehetségét tükrözte az, hogy a nézőknek úgy tűnt, mintha mindent ott, a színpadon talált volna ki.
Számomra azonban nem létezik a komikus Robin Williams. Nekem mindig is a drámai arcát mutatja, ahol a legviccesebb jelenetek mögött is ott a fájdalom, ami igazán életszerűvé teszi az alakításait. A humor mindössze pajzs az élet kegyetlen valóságával szemben, és ha nincs elég erőnk, hogy segítséget kérjünk a harcban, akkor magunkban vagyunk kénytelenek megvívni azt. Ha pedig úgy érezzük, hogy elvesztettünk egy-egy csatát és nincs erőnk még felállni, akkor megesik, hogy tudatmódosító szerekhez nyúlunk, mert nincs elég erőnk szembenézni a valósággal.
“Nagyon szerény ember – vallotta a rendező [Paul Mazursky]. – Egyáltalán nem szeret magáról vagy a családi hátteréről beszélni. Nem akar túl közel engedni magához idegeneket. Úgy védekezik, hogy álruhát ölt magára“
Robin, a vörösbegy, mindenkinek azt a dalt dalolta, melyet hallani akart. Én a drámai színészt láttam benne, mások a komikust. De hogy ki volt valójában, azt talán még ő maga sem tudta.
A kötetet köszönöm a Partvonal Kiadónak és a MNK-nak.
ISBN:978 615 578 347 0
Partvonal Kiadó, 2019
Fordította: Mohai Szilvia
Terjedelem: 552 oldal
Bolti ár: 4999,- Ft
A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.
Mások pedig így látják:
– Gabó olvas
