A Mithras, fedélzetén száznegyvenezer emberrel, a szubtéren át száguld a paradicsom felé, hogy megérkezése után utasai birtokba vegyék a bolygót. Az út évtizedeket vesz így is igénybe, így a hajó fedélzetén egy mini társadalom alakul ki. Mindenki a maga helyén igyekszik helytállni, és élni a hétköznapi életét. Csak egy valami van, ami megzavarja az emberek nyugalmát, amiről igyekeznek tudomást sem venni, mégpedig a szörnyeteg a hajtóműben, akinek minden hónapban feláldoznak egy fiatal gyereket.
Nathan Evans feladata klónozással előállítani az áldozatokat. De nem volt ez mindig így, hiszen a klónozás előtt sorsolással választották ki azokat a gyerekeket, akiket feláldoztak a szörnyetegnek. Evanst a munkája nem csak felelősséggel ruházza fel, hiszen elég egyetlen klón elvesztése, hogy megszakadjon az áldozati lánc, ha nem tudja pótolni gyorsan a klónt, hanem kitaszítottsággal is jár, hiszen ki akar egy hóhér barátja lenni?
Történtek próbálkozások, hogy ellenszegüljenek a hajtóműben lévő szörny követeléseinek, de ezzel a hajó és utasai jövőét tették kockára, hiszen a szörnyeteg nem csak a szubtéri hajtómű teremtménye, hanem annak korlátlan ura is. Így kénytelenek voltak szembenézni a valósággal, és gyermekeiket feláldozták a közösség érdekében. A klónozás egyfajta megoldást jelentett, hiszen kilenc hónap alatt elő tudtak állítani egy kilencéves fiúra emlékeztető áldozati “bárányt”, aminek következtében a felelősséget is levették a vállukról az emberek, és az ezzel járó összes terhet Evansra hárították.
Nem csoda, hogy Nathan kerülte az emberek társaságát, akik megvetették őt a munkája miatt. Egyre zárkózottabb lett, és a klónok előállítására fordította minden idejét. A baráti és családi kötelékek megszakadtak, miközben ő minden hónapban elsétált az áldozati klónnak a hajtóműhöz és végignézte, ahogy a szörnyeteg elragadja a fiút. Azonban egy napon, az egyik tartályban lévő klónt szemlélve valami furcsát vett észre, ami változást idézett elő benne.
Amikor kezembe vettem a könyvet, azt hittem, hogy egy könnyed sci-fivel lesz dolgom, ami elszórakoztat. Nos, a helyzet teljesen más. Annak ellenére, hogy megvan benne minden ami egy sci-fihez kell (űrutazás, űrhajó, klónozás), mégis úgy érzem, hogy inkább szépirodalmi mű, mint sci-fi. A társadalom és az abban élő emberek bemutatására törekszik az író, rámutatva arra, hogy a technológiai fejlődés nem jelenti az ember, mint egyed fejlődését is. Attól, hogy a környezetünket át tudjuk alakítani, még nem jelenti azt, hogy bennünk is létrejönnek a változások.
Valamikor a távoli jövőben járunk, ahol képes az emberiség a szubtérben utazni, mégis a múltat idézi meg Szélesi Sándor. Azt a múltat, amikor még élő áldozatot mutattak be őseink az isteneiknek, hogy bőséges legyen a termés, jó legyen az időjárás vagy eredményes legyen a vadászat. A Mithrason azonban nem egy istennek áldoztak, hanem egy démonnak, mint annak idején Minotaurusz esetében.
A legjobb áldozat az, amit nem nekünk kell meghozni, hanem valaki másnak. Abban az esetben pedig, ha ez az áldozat súlyos erkölcsi és lelkiismereti kérdéseket is felvet, még jobb, ha más végzi el. Mi pedig elhatárolódhatunk ettől a személytől, mintegy tudomást sem véve a létezéséről, de kiélvezve az általa elvégzett munka gyümölcsét. Ebben az esetben a biztonságot, hogy saját gyermekeink neve nem kerül bele a nagy kalapba, melyből áldozati személyt választanak a szörnyetegnek. Hiszen ott vannak a klónok, akiket egy eldugott laboratóriumban növesztenek, és az áldozati teraszig vezető utat is elzárják a közönség elől, hogy ne szembesülhessenek a valósággal.
Már az elején sokkolja az olvasót az író azzal, hogy bemutatja Nathan Evans munkáját, a klónozási eljárást és a havi rendszerességgel bemutatott áldozatot. Majd, ahogy haladunk előre a történettel, egyre jobban kibontja a szálakat és megismerhetjük az űrhajó társadalmát, valamint azt a folyamatot ami ennek a munkának az elvállalására kényszerítette/késztette Nathant. Egyre jobban elveszünk a fertőben, melyre a Mithrason élő és viruló társadalom épül.
Legszívesebben azt mondanánk, hogy ilyen nem történhet meg a mai világban, hiszen az emberiség már felülemelkedett a babonákon, és erkölcsi szintje olyan magas, hogy nem járulna hozzá egy ilyen áldozathoz. De tudjuk mindannyian, hogy a saját kényelmünk és jólétünk előrébb való, mint mások szenvedése, valamint a mi problémánk a legnagyobb, ami mellett másoké eltörpül. Nap mint nap áldozatokat hoznak mások azért, hogy a mi életünk olyan lehessen, mint amilyen. Persze, ők sem saját jó szándékukból teszik meg ezt értünk, hanem azért, hogy életben maradjanak, vagy fenntartsák azt az életszínvonalat, melyet elértek.
A regény szembesít azzal, hogy mi sem vagyunk mások mint a “Három bölcs majom”, hiszen mi sem akarunk tudomást venni a körülöttünk zajló rossz dolgokról. Nem kell felháborodni, és kikérni magunknak, hogy “már pedig én nem vagyok ilyen”. Mindenki nézzen magába és tartson önvizsgálatot. Gondolkozzon el azon, hogy ha ő is a Mithras fedélzetén lenne, mit tenne? Hagyná veszni az egész hajót, csak azért, hogy szembeszállhasson a szörnyeteggel? Feláldozná saját gyermekét, hogy azzal egy hónappal meghosszabbítsa a fedélzeten élők életét? Vagy megkönnyebbülne, hogy klónokat áldoznak a szörnyetegnek, így neki nincs más dolga, mint félrenézni és élni a kényelmes életét?
Az űrhajó neve is szimbolikus: Mithras, egy ősi isten, aki a mítoszok szerint december 25-én született, egy szűztől. Majd jött a kereszténység, ami a helyére ültette Jézust, és már nem volt szükség élő áldozatokra, megelégedtek a borral és az ostyával.
Nem szeretnék teológiai, filozófiai és erkölcsi vitákba bonyolódni. Aki mégis késztetést érez arra, hogy kifejtse a véleményét, azzal szívesen leülök és egy ital mellett elbeszélgethetünk. Egyetlen feltételem van csak: mielőtt ütköztetnénk az érveinket, olvassa el a könyvet.
Az biztos, hogy a regény és a története még sokáig velem fog maradni. Kemény olvasmány volt és igen depresszív. Ráadásul igen elgondolkodtató, és annak ellenére, hogy többször is kedvem lett volna vitába szállni az íróval, rá kellett jönnöm végül, hogy igaza van. Az emberiség nem változik, csak a környezete. Azt mondjuk, hogy napjainkban magasabb erkölcsi szinten vagyunk, mint pl. száz évvel ezelőtt. Részben igaz. De mi történne egy kisebb katasztrófát követően, amely lényeges változást hozna a társadalmunkban és az életkörülményeinkbe? Soha nem látott gyorsasággal ráznánk le magunkról az erkölcs “béklyóit”, ha azzal legalább részben biztonságot teremthetünk magunknak és szeretteinknek.
Kinek ajánlanám a könyvet? Mindenkinek, aki képes szembenézni a valósággal és nem okoz neki gondot, ha a regény olvasásának idejére egy kicsit lehangoltabb lesz, mint általában. Esős napokra kiváló olvasmány, mert legalább lehet az időre fogni a hangulatot 😉
ISBN: 978 963 310 342 5
Libri kiadó, 2014
Terjedelem: 256 oldal
Bolti ár: 2990,- Ft
A bélyegképhez felhasznált kép forrása: Pixabay
