Karacs százados és kicsiny felderítő csapata, köztük az ifjú Árpáddal, a Kárpátokon túlra készül, hogy megnézze milyen is az a Pannónia, melyről már sokat hallottak, és az elvándorolt magyar törzsek közül csak kevés hírmondó tért vissza. Álmos pedig Etelközben építi fiatal sztyeppeállamát, viszonylagos békében, kisebb határvillongások közepette.
Urbánszki László új regénye, a Honfoglalás II. része, címéhez híven a régi és az új hazában játszódik, hol Karacs és csapata életéből villannak fel képek, hol pedig az Etelközben maradt sztyeppeállam mindennapjaiba kapunk betekintést. A két történetszák mellet feltűnik egy harmadik is, mely a megtámadott magyar “falu” két túlélőjének, Hangának és a kis Koppándnak az életben-maradásért tett erőfeszítéseit tárja elénk.
A történet a Vérszerződés után pár évvel később folytatódik, amikor már a magyar törzsek együttes erővel kivívták a szomszédos népek tiszteletét, és viszonylagos békében élhetek. Álmos azonban nem pihent, hiszen tudta, hogy a jelenlegi béke csak addig tarthat még az egyik vagy másik szomszéd meg nem erősödik annyira, hogy újabb háborút indítson a fiatal sztyeppeállam ellen. Ezért megbízta Karacsot, hogy egy kisebb felderítő csapattal nézzen szét a Kárpátokon túl elterülő területen, melyről annyi jót hallott már. A bővizű folyók, a zöldellő mezők és a nyári esőzések igencsak kívánatossá tették azt a területet, viszont a vándorok szavában nem bízott annyira, hogy az egész népet útnak indítsa. Karacsnak nem csak a területet kellett felderíteni, hanem az ott fennálló politikai, gazdasági és háborús helyzetet is. Több magyar és avar nemzettség már korábban áttelepült, de nem nagyon adtak hírt magukról.
Karacs történetén és szemén keresztül láthatjuk Pannóniát a IX. század második felében, amikor elszórt törzsek lakták a vidéket, és a szomszédos népek állandó támadásainak voltak kitéve. Az avarok száma annyira megfogyatkozott, hogy a megmaradt magyarok már többséget alkottak a területen. A lovas nemzet letelepedett és földtúróvá lett, hiszen az éghajlat nem kényszerítette őket vándorlásra, így kialakultak az első falvak. Egy váratlan szövetséges tűnik fel a színen, akit ha Karacs támogatni tud ezer lovassal, akkor a bevonuló magyar törzseknek már lesz támogatója Pannóniában.
Mindeközben Etelközben egy félrevezető támadással és portyázással igyekeznek a magyar sztyeppeállamot összeugrasztani a szomszédjával, hogy a harcokban meggyengüljön. A sikertelen, bár sok áldozatot követelő kísérletet követően Levendit környékezik meg, hogy Álmost csapdába csalják. Levendi kapva kap az alkalmon, hiszen mindig is tüske volt Álmos a szemében, hiszen azt a hatalmat bitorolta, amit ő magának áhítozott.
Kicsit lassan indul be a történet, ugyanis a kötet első felében csak életképeket kapunk, hol az új, hol a régi hazából. Karacs és csapata lassan fedezi fel az új területet, miközben igyekeznek az ifjú Árpádból hadvezért képezni és kisebb-nagyobb feladatokkal bízzák meg, hogy bizonyíthassa rátermettségét. Az sztyeppe világából is csak be-bevillanó képeket kap az olvasó, az újonnan kialakult gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok tükrében. Majd föltűnik Hanga és Koppánd története, mely egyik szálhoz sem kapcsolódik, mégis sok mindent elárul a megtámadott és kifosztott település túlélőinek esélyeiről a pusztában. A nyári szárazság, az egymástól mérföldekre lévő települések elszigetelt világába tekinthetünk be, és abba a küzdelembe, amint egy anya és egy kisfiú próbál életben maradni. Talán ez a rész a legizgalmasabb és legszívbemarkolóbb az egész kötetben, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi lesz a két túlélő sorsa.
A Karacs szál akkor kezd felfutni, amikor nekiállnak összeszedni az ezer lovas íjjászból álló ezredet a szövetség megpecsételésére, és győzelmes csata esetén felhívják a figyelmet a magyarok erejére, hogy a szomszédos népek kétszer is meggondolják, mielőtt egy magyar település ellen indulnának. A szinte lehetetlen küldetést Karacs és emberei fortéllyal, ígérettel és tömérdek zsákmány víziójával próbálják véghezvinni, több kevesebb sikerrel. A földtúróvá vált magyarokat, akik már nem lovon és íjjal a kézben nőttek fel, gyors kiképzésben részesítik, és a lemorzsolódóknak is szánnak szerepet, ha elég kitartóak. Egy szerelmi szál is helyet kap a történetben, hiszen kanos felderítőkről van szó, akik nem hoztak magukkal asszonynépet, így a helyiek közül igyekeznek maguknak társaságot keresni.
Sajnos, Urbánszki Lászlónak nem sikerült megfelelően szemléltetnie azt a helyzetet, ami megérteti az olvasóval, hogy Álmos népe miért is gondolkodott a népvándorláson? Etelközben körbe voltak véve olyan államokkal, melyek folyamatosan veszélyeztették a sztyeppe népének biztonságát, viszont a Kárpátokon túl is voltak királyságok, birodalmak, melyek ugyanolyan veszélyt jelentettek. A sztyeppék nagy kiterjedése és a nagy folyók biztosították a magyarok fennmaradását, igaz, nem nagyon tették lehetővé a földművelést, így nagyobb területen kellett legeltetni is. Számítani lehetett az északiak támadására, akiknek élettérre volt szüksége, de a Kárpátokon túl is folytonos harcok, portyázások és háborúk dúltak. Ezért pont a miértekre nem kapjuk meg a választ, ami a népvándorlás gondolatát indokolná.
Levendi árulása? Ő az új hazában is megtalálta volna azt a szövetségest, akivel összeállva Álmos ellen fordulhat, vagy éppen csapdába csalhatja a fővezért. Ahhoz nem kell elvándorolni, hiszen az áruló az itt is, ott is áruló. A kapzsiság és a hatalomvágy nem köthető földrajzi területhez.
A nehézkes, kicsit döcögős indulást követően, a regény felétől azért felpörögnek az események, és az életképek kezdenek összeállni egy-egy történetszállá. Az olvasó kíváncsian várja, hogy Karacsnak sikerül-e összeszednie az ezredét, és fölfejleszteni annyira, hogy sikeresen helyt tudjanak állni a csatában. Az otthon-maradottakért is izgulhatunk, hiszen Levendi árulása meggyengítheti a sztyeppeállam kohézióját, és könnyű prédává válhat a szomszédos hatalmaknak. A túlerővel szemben pedig Álmos sem győzedelmeskedhet. Egy vesztett csata után, akár életben marad Álmos, akár nem, a szomszédok vérszemet kaphatnak, és régi sérelmeiket megbosszulhatják a magyarokon.
Ez a kötet kicsit gyengébbre sikerült, mint az előző, ami talán annak is köszönhető, hogy egy köztes állapotot vázol fel, és előkészíti a terepet a folytatásnak. Az életképek viszont érdekesek, akár Karacs és csapatáról van szó, akár a két túlélőről. Az egyik felfedi előttünk a IX. századi viszonyokat a Kárpát-medencében, a másik pedig megmutatja, hogy mennyire kiszolgáltatottak az emberek a sztyeppén ha magukra maradnak. Kapunk egy kis ízelítőt is abból, hogy mi vár a sztyeppeállam lakosaira, ha átköltöznek a dús legelőkkel borított vidékre. A letelepedés és a földművelés egy elég nagy váltás egy lovas nemzetnek, aki addig vándorló életet élt. A letelepedés új kihívások elé állítja a nomádokat, ráadásul egy teljesen más kulturális térben kell boldogulniuk, más szabályokkal és más védekezési formákkal.
Kíváncsian várom a folytatást, mert érdekel, hogy Urbánszki László milyen indokot talál, ami a népvándorlást elindítja. Illetve, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük a törzseknek az útjuk során, valamint a megérkezésüket követően. A sztyeppeállam átalakul majd egy teljesen más, “letelepedett” államformává, ami újabb kihívások elé állítja a következő generációkat. Megannyi kérdés, és megannyi válasz vár még feldolgozásra a folytatásokban.
A kötetet köszönöm Urbánszki Lászlónak és a Lazi Könyvkiadónak!
ISBN: 978 963 267 492 6
Lazi Könyvkiadó, 2020
Terjedelem: 342 oldal
Bolti ár: 3200,- Ft
A regény megvásárolható közvetlenül a kiadótól is, IDE kattintva.
