Valamikor, még gyerekként láttam a könyv alapján készült animációs filmet, és annak ellenére, hogy kerültem a feliratos filmeket, ezt valahogy mégis megnéztem. Mély nyomot hagyott bennem, de akkor még nem igazán tudtam felfogni a mondanivalóját. Abban az időben még nem olvastam (csak a kötelezőket, de azokat is igyekeztem megúszni), mégis elhatároztam, hogy ezt a könyvet egyszer a kezembe fogom venni. Nem kapkodtam el 🙂
Laza kis olvasmányként kezdtem bele, ugyanis azzal voltam, hogy a szocializmust elítélő és kifigurázó kisregényhez lesz szerencsém. A kezdetek is ezt az elméletet támasztották alá, azonban egy ponton tudatosodott bennem, hogy a diktatúrák “felemelkedésének” lépcsőfokai megegyeznek, függetlenül attól, hogy minek nevezik az adott társadalmi berendezkedést. Lehet az szocializmus, nácizmus vagy éppen illiberális demokrácia (jelentsen ezen utóbbi bármit is).
A kezdeti eseményeket követően, lassan de biztosan kilengett a vérnyomásmérő, és néha a plafont verte. Az ember igazságérzete nem tudja elfogadni a hazugságot, a félrevezetést, a kihasználást és az elnyomást. Ha csak ez miatt emelkedett volna a vérnyomásom, még nem is lett volna probléma, de a párhuzamok ennyire szembetűnő volta az Állatfarm és az elmúlt 10-11 év között, igencsak megdöbbentett. Orwell, bár a történet szereplői állatok, naturalista módon ábrázolta a rendszer átalakulását és a disznók hatalmának kiépítését.
A Forradalmat követően az állatoknak az volt az első dolguk, hogy a farm nevét megváltoztatták, Majorról Állatfarmra, ezzel is jelezve, hogy új szelek fújdogálnak a tanyán. Csak Benjámin, a szamár tudta azt, hogy nem rendszerváltás ment végbe a forradalommal, hanem csak rendszer változtatás, de ennek a beigazolódásához még neki is várni kellett egy kicsit. Számára azonban mindegy volt, hogy ki az úr, mert tudta, hogy az ő helyzete nem fog javulni.
Orwell nagyon jól leképezi a diktatórikus rendszert az állatok társadalmára. A disznók ragadják magukhoz a hatalmat, és saját fajtársaikat részesítik előnybe. A gazdaság kizsákmányolásából nekik jut a legnagyobb rész, és hizlalják saját fajtájukat. Kezdetben a farmon kívüli emberekben látják az ellenséget, majd idővel, amint Napóleon, a fődisznó észreveszi, hogy fajtájából nem mindenki ért vele egyet, és a hatalma útjában állnak, megkezdi a tisztogatást, és a belső ellenségek kreálásával teremt alibit ezen állatok likvidálására, vagy éppen elüldözésére. De nem csak a disznók köréből hallatszanak kritikák, így más állatcsoportok egyedeire is pusztulás vár, ha kifejezik nemtetszésüket a hatalom és annak rendelkezései iránt.
Mennyire jó meglátás volt Orwell részéről az, hogy az állatok (és az emberek is) véges memóriával rendelkeznek, és nem képesek pár hétnél (hónapnál) többre visszaemlékezni! A propagandista Hópehely pedig kihasználja ezt a helyzetet, és meghamisítja a múltat, úgy hogy az a regnáló hatalmat tüntesse fel jobb színben. Ha pedig valakinek egy kis emlékfoszlánya van a múltról, mielőtt még megszólalna és közölné ezt a többiekkel, jönnek a birkák, akik bár gondolkodni nem tudnak, egyszerű, a hatalom által betanított jelmondatok kántálásával belefojtják a szót.
Az Állatfarmnak is van ám alkotmánya, vagy nevezhetjük alaptörvénynek is…ők Hétparancsolat-nak hívják, melyet a pajta falára festettek fel. Idővel, ezek a parancsolatok kiegészülnek, módosulnak, a disznók aktuális érdekei alapján. Először csak kis változtatásokat eszközölnek bennük, melyek ennek ellenére teljesen más tartalommal töltenek meg egy-egy parancsolatot. Persze, minden módosítást az éj leple alatt hajtanak végre, és ha valaki felfedezi is reggel, hogy valami nem stimmel, előkerül Hógolyó, a tájékoztatásügyi disznó, aki kijelenti, hogy ez eddig is ebben a formájában szerepelt a Hétparancsolatban. A tudatlanságnak és a rövid emlékezőtehetségnek hála, az állatok beveszik ezt a mesét. Ha pedig valakinek mégis dereng valami, közbeszólnak a birkák, és belefojtják a szót.
Érdekes Benjámin szerepe a történetben. A szófukar szamár, aki megtanult olvasni és emlékszik mindenre, a beletörődést képviseli. Tudja, hogy számára nem hozhat változást a Forradalom, hiszen csak a gazdák cserélődnek ki. Egyedül nem képes szembeszállni a disznók egyre növekvő családjával és hatalmával. Azt is látja, hogy mi lesz azokkal, akik szembeszállnak a hatalommal. A disznók, az állatok félelemben tartásához, az ősi receptet alkalmazzák, azaz ellenséget teremtenek. Először külsőt, majd belsőt, akik az ellenséggel szövetkeznek, hogy megdöntsék az Állatfarm idillinek nevezett rendjét. Benjámin emlékszik a múltra, és arra is, hogy Hógolyó hogyan hamisította meg mindazt.
Nem az eszmékkel van a baj, hanem a disznókkal, akik az eszméket kihasználva egyenlőbbnek hiszik magukat az egyenlőknél. Orwell sem a szocializmust támadta kisregényében, hiszen (ha jól tudom), ő is szimpatizált a szocialistákkal, mindaddig, még észre nem vette, hogy a népköztársaságból miként lesz diktatúra. A harcostársakat, akik nem osztották a vezetők eszméit, vagy legyilkolták, vagy elűzték az országból. Később a szerepüket a forradalomban egyre jelentéktelenebbnek állították be, még végül ellenséges kémként tüntették fel őket a “történelemkönyvekben”, akik a kezdetek kezdete óta az állam megdöntésén ügyködtek. A propaganda és a terror pedig megfelelő eszköz a hatalom kezében, hogy a másként gondolkodóktól megszabaduljon.
Az Állatfarmban is megjelenik az “ellenséget alkotni” módszer, mellyel az állatok figyelmét el lehet terelni a jelen problémáiról, és bűnbakot lehet kreálni a vezetés rossz- vagy éppen elnyomó intézkedéseinek igazolására. És persze ott vannak a birkák, akik gondolkodni nem tudnak és könnyen meggyőzhetőek arról, hogy amit a disznók képviselnek, az jó, és ki kell állni mellettük. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha elnyomják a kritikus hangokat, és jelszavak kántálásával felvonulnak a hatalom érdekében.
Le lehet söpörni az asztalról Orwell kisregényét azzal a mondattal, hogy “a szocializmus már elbukott, így értelmét vesztette a kötet”. Valójában azonban a szocialista diktatúra csak egy ága volt az autoriter kormányok végtelen sorának. Az Állatfarmban felvonultatott eszközöket a mai napig előszeretettel használják az elnyomó rezsimek, és mindaddig még ezen diktatúrák a saját határain belül léteznek, és gazdasági érdekük a szomszédoknak is a be nem avatkozás, addig “virágozni” is fognak. A virágzás alatt azt értem, hogy a disznók csak egyre híznak, még az állatok egyre jobban csak vegetálnak.
Több mint hetven év elteltével, azt kell mondanom, hogy nem veszített egy csöppet sem aktualitásából a történet. Sőt! Azzal, hogy az Állatfarm szerelői állatok, így az allegorikus történet időtlenné vált, azaz még lesznek elnyomó rendszerek, melyek hasonlóan épülnek fel, addig a történet nem fog megkopni és mindenki könnyedén megtalálja a párhuzamot saját (elnyomó) államára. Sajnos, jelen pillanatban ezeket a párhuzamokat nem kell nagyítóval keresnünk, mert hemzseg a kisregény tőlük. Ha tízen-, huszonévvel korábban olvasom el a kötetet, akkor nem lett volna ekkora hatása rám. Akkor is valószínű, hogy találok pár áthallást, de nem hiszem, hogy ennyit és ilyen mértékűt.
Aki még nem olvasta a kisregényt, annak aktualitása miatt is ajánlom. De lehet, hogy én tévedek csak. Ebben az esetben várom a cáfolatokat és azon megerősítéseket, hogy minden hasonlóság a valósággal, csak a véletlen műve…De kérem, a birkák kíméljenek 😉
ISBN: 978 963 504 389 7
Európa Kiadó, 2021
Fordította: Szíjgyártó László
Terjedelem: 132 oldal (+132 oldal angolul)
Bolti ár: 2999,- Ft
A bélyegképhez felhasznált kép forrása: Gerhard G. képe a Pixabay -en.
