A nem is olyan távoli jövőben, elérkezik az a kor, amikor egészségügyi nanorobotok vigyáznak az emberek egészségére. A naprakész állapotjelentést bármikor egy okoseszközzel leolvashatjuk, és tájékozódhatunk az aktuális egészségügyi állapotunkról. Ráadásul ezek a nenorobotok nem csak állapotjelentéseket készítenek, hanem segítenek az orvosságok célba-juttatásában, illetve a kritikus területek helyrehozásában is. Ez mind szép és jó, még valaki át nem veszi az irányítást a szervezetben lévő időzített bombák felett.
Ronil Caine legújabb regényében, amit akár technothrillernek is nevezhetünk, ezen forradalmi technológiai megoldást állítja a középpontba, az emberi hatalomvággyal és irányításmániával kombinálva. Hiszen minden újítás addig jó, még az emberiség szolgálatában tudjuk állítani, és nem az egyéni érdekek kiszolgálására használják. A nanorobotok is az emberiség egészségének megóvására lettek létrehozva, de egy hátsó-kapunak köszönhetően olyan csoport kezébe került az irányítás, akik a világot akarták megreformálni. Részben sikerült is nekik.
A bejegyzés kicsit spoileres…
Az egész a Pillanattal kezdődött, amikor két másodpercre minden nanorobot leállt, a hordozóikkal együtt. A rövid filmszakadás nem csak kellemetlenséget okozott az embereknek, hanem igen sok balesetet is eredményezett, melyeknek nagy része halált okozott. Erre a jelenségre figyelt fel a fiatal hekker lány és a nanotechnológia közismert tudósnője. A jel, mely a Pillanatot okozta, gyanakvásra adott okot, hogy esetleg valaki, vagy valakik, közvetlen hozzáférést szereztek a nanorobotokhoz, és ezzel befolyásolni tudják a működésüket. Arra a rémálmukban sem gondoltak, hogy ezek a nanorobotok az agyba jutva közvetlen befolyással bírnak a hordozó személy viselkedésére. Sebastian Vellar, a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének az igen furcsa öngyilkossága azonban rávilágított, hogy valami nagyon nincs rendben. Sebastian halálával életbe lépett egy titkos protokoll, mely a feltételezett nanorobot-irányítók likvidálását tűzte ki célul. Az árnyékban tevékenykedő különleges csapatok versenyt futottak az idővel, ugyanis a világ másik felén, a Fraktál irányítói megsejtették, hogy készül valami ellenük, és a szálak felgöngyölítésével igyekeztek kiiktatni a zavaró tényezőket.
A történet alapötlete egészen jó és kidolgozott. Érződik, hogy az író sokat foglalkozott a nanotechnológiával és annak alkalmazási lehetőségeivel. Nem beszélve az emberi agy működésének és befolyásolásának egyes lehetőségeiről, melyek jelenleg még csak gyerekcipőben járnak, de (sajnos) elég ígéretesek a kísérletek. Hiszen ha gondolat által irányítani tudunk egy eszközön keresztül egy számítógépes játékot, akkor mi akadályozza meg azt, hogy ezt a technológiát megfordítva, befolyásoljuk a gondolatokat?!
A nanotechnológiában rejlő veszélyek mellet egy másik kérdés is kibontásra kerül, mégpedig a “cél szentesíti az eszközt” témaköre. Ha jobban megvizsgáljuk Vellar és a Fraktál vezetőit, rájövünk, hogy sok különbség nincs köztük. Vellar árnyék-hadsereggel (hekkerek, zsoldosok) igyekszik lebuktatni a korrupt politikusokat, a környezetszennyező cégeket és mindazokat akik a fejlődés útjában állnak és illegális eszközöket alkalmaznak. A Fraktál vezetői pedig a nanorobotokat használják arra, hogy befolyásolják a világ vezetőit és a fejlődést egy olyan irányba tereljék, mely biztosítja a jövőt, itt a Földön. Tehát mindkét csoport egy jobb világ megalkotására törekszik, viszont olykor nem válogatnak az eszközökben.
A regény jól fel van építve és könnyen, gyorsan olvasható, mert fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését. Pörögnek az események és versenyt futunk az idővel, hiszen a lebukás esélye mindig ott ólálkodik az ajtóban. A történeti szálak is jól váltogatják egymást, és az egyes fejezetek függővégei kíváncsivá teszik az olvasót, aminek következtében szinte lehetetlen letenni a könyvet. Ez fennmarad egészen a regény végéig, amíg el nem érünk a végkifejlethez. Az akciót és a szuperhősöket kedvelő olvasóknak valószínű tetszeni fog a végső összecsapás leírása, azonban nálam nem talált célba. A két Vellar-zsoldos nindzsa-terminátorszerű akciója inkább elkeserítő, mint hatásos. A Fraktál központjában kibontakozó akciójelenetek már inkább nevetségesek, mint valósághűek. Ráadásul az addig precízen kezelt “idő” is felbomlik, hiszen a végjátékban a hekkereknél mindössze pár másodperc telik el a kritikus pillanatban, miközben a Fraktál központjában ezen idő alatt majdnem percekben mérhető az idő múlása. Az is lehet, hogy csak írástechnikai oka van annak, hogy az olvasó úgy érzi, hogy hosszabb idő telt el az események alatt, mint a valóságban, de ilyen esetben az írónak olyan eszközökhöz kell nyúlnia ami jelzi az olvasó felé, hogy mindez csak pillanatok alatt játszódott le.
A másik kritikus pontja a regénynek, a karakterek. Ronil Caine szinte mindegyik szereplőjének kreált egy “önéletrajzot”, amit megismerhetnek az olvasók. Azaz van múltjuk és jelenük, csak valahogy a lelkük hiányzik. Üres bábok, akik úgy mozognak, ahogy a bábjátékos rángatja őket, ez esetben az író. Nem tudjuk a helyükbe képzelni magunkat, és nem tudunk azonosulni velük. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz a következő reakciójuk, hiszen nem ismerjük őket, csak a múltjukat, mely nem ad elég információt a reakcióikról. A Lilian című regényében az író valahogy sokkal közelebb tudta hozni az egyes szereplőit az olvasóhoz, ami a Fraktálban nem sikerült. Ebben a regényben sablonokkal dolgozott, amiből nem tudott egyik szereplője sem kilépni.
Kicsit úgy érzem, hogy Ronil Caine írás közben mintha egy bizonyos távolságból szemlélte volna az eseményeket és nem engedte közel magához a karaktereket. Pedig a szereplőknek egy jó könyvben életre kell kelniük, és úgymond a “maguk útját” kell járniuk. Itt viszont minden egyes lépésük megtervezett volt, és nem kaptak esélyt az “önálló” cselekvésre. Alárendelte a karaktereket a történetnek és a történet alakította az eseményeket, nem pedig a szereplők. Tudom, így megfogalmazva kicsit hülyén hangzik, de remélem, hogy azért érthető 😉
Nem hiba nélküli a regény, viszont ezek nem olyanok amin ne lehetne változtatni. Amint már írtam, maga az alapötlet jó, és jól sikerült kidolgozni is. A szereplők és a végjáték okozott egy kis csalódást, ami csökkentette az élvezeti értéket. A Rambo korszakomból már kinőttem, így a “ketten a világ ellen” akciójelenetek nem éppen találnak célba nálam, főleg ha ennyire elrugaszkodnak a valóságtól.
Miért talált be nálam mégis a történet? Mert vannak bizonyos fenntartásaim a nanotechnológiával és minden olyan technológiával szemben, ami az emberi tudat befolyásolására alkalmas. Nap mint nap ki vagyunk téve olyan behatásoknak melyek formálják a gondolkodásunkat és befolyásolnak bennünket. Ha felismerjük ezeket, akkor tehetünk ellene, igaz néha csak lemondások árán. Ilyen lesz az egészségügyi nanotechnológia is, melynek köszönhetően meghosszabbítható lesz az életünk, de függőség is kialakul. Ráadásul a hátsó-kapuk és a programozási hibák nem küszöbölhetőek ki, így a regényben felvázolt lehetőség annyira nem áll távol a valóságtól, mint az hinnénk.
Aki szereti az akciódús, pörgős technothrillereket és az összeesküvés-elméleteket, annak kiváló szórakozást nyújthat a regény. Aki pedig a fejlődés csapdáira kíváncsi, az kap egy ilyet is a történetben. Valamint elgondolkodhatunk azon is, hogy a szabadság vagy a biztonság a fontosabb? Egyáltalán csorbítanunk kell az egyiket, hogy a másik is meglegyen? Ez korunk nagy dilemmája is, melyet sokan kihasználnak, és a biztonságérzet növelése érdekében sokan hajlandóak lemondani a szabadságjogaik egy részéről. De miért kell lemondanunk a szabadságunkról a biztonságunk érdekében? Nem lehet az ember egyszerre biztonságban és szabad is? Miért kell választanunk?! És mi van a szabad akarattal? Erről mikor kell lemondanunk?
ISBN: 978-963-551-036-8
Metropolis Media, 2020
Terjedelem: 368 oldal
Bolti ár: 3790,- Ft
A bélyegképhez felhasznált képek forrása: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.
Mások pedig így látják:
– Minden napra egy könyv
