2000. október 6-án Slobodan Milošević televíziós beszédében elismerte, hogy verességet szenvedett a szeptember 24-i választásokon, amit igyekeztek elcsalni.
A történet azért nem ilyen egyszerű és eseménytelen. Az Otpornak (Ellenállás) nagy szerepe volt abban, hogy mozgósítsa az embereket a választásokra, és egy mindenki által elfogadható ellenfelet állítsanak ki Miloševićtyel szemben. Az elcsalt választások országszerte nagy felháborodást keltettek, és országos sztrájk, majd tüntetéssorozat indult, ami október 5-én Belgrádban csúcsosodott ki, és a Parlament elfoglalása eredményezte végül a másnapi Miloševići lemondó nyilatkozatot. Majd 2001. április 1-én letartóztatták Slobodan Miloševićet, és Hágába szállították, ahol bíróság elé állt háborús bűntettek miatt.
De mi köze ennek a kis bevezetőnek a könyvhöz? Az Otpor, az az ifjúsági mozgalom, mely éveken keresztül azon dolgozott, hogy erőszakmentes ellenállással megdöntse a regnáló kormányt, és kivezesse az országot a diktatúrából a demokrácia felé. Szrgya Popovics (sic!) az Otpor vezetőségébe tartozott és aktív részese volt Milošević megbuktatásának.
Popović később úgy döntött, hogy megalakítja a CANVAS szervezetet, mely világszerte segíti azokat a mozgalmakat, melyek erőszakmentes ellenállással igyekeznek megszabadulni a diktátoruktól. Ennek egyik “segédeszköze” a könyv, mely igyekszik bemutatni, hogy milyen elvek mentén is kell megtervezni az erőszakmentes ellenállást, és mik azok a buktatók, melyekre figyelni kell. Ez nem egy recept, hiszen mindenhol más és más az elnyomó kormány rendszere, válaszreakciója és a működését fenntartó pillérek jellege. Minden egyes országban alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, és azok ismeretében kell megtervezni a lépéseket. A kötet jó pár országban lezajlott erőszakmentes forradalom példáját elemzi, és rámutat az esetleges hibákra is.
Mielőtt belekezdenék a könyvismertetőbe, szeretnék kitérni a fordításra. Engem személy szerint rettentően zavar a szerb nevek helytelen írásmódja, és a végződések megmásítása. Igen, lehet azzal jönni, hogy a szerbek hivatalos írásmódja a cirill, így fonetikusan kell átírni a neveket is.
1) a cirill mellett a latin betűs írásmód is hivatalos Szerbiában, tehát van latin betűs leírás is.
2) ha fonetikus lenne az átírás, akkor а Срђа Поповић Szrgya Popovity lenne (Srđa Popović – “ć” a magyarban “ty”, míg a “č” a magyarban “cs” hangnak felelne meg)
3) ezért én a bejegyzésben a szerb latin-betűs névváltozatokat használom
A kis nyelvtani kitérő után térjünk rá a könyvre.
Sokan azt vallják, hogy erőszakmentes ellenállással nem lehet megdönteni egy diktatórikus hatalmat. Mert aki erőt használ, az csak az erőből ért. Ebben nem értünk egyet. Ez leginkább a tanult tehetetlenség állapotából nézve érezhető így. Ha megnézzük az Otpor tevékenységét, és a könyvben felsorolt más erőszakmentes ellenállásokat, rájövünk, hogy ha eléggé ismerjük a regnáló hatalom gyenge pontjait, akkor igenis lehet eredményt elérni. És gondoljunk bele, hogy Szerbiában egy olyan diktátort sikerült erőszakmentes eszközökkel legyőzni, akinek a repertoárjában nem csak az erőszakos eszközök voltak kiemelt helyen, hanem háborút indított Horvátország, Bosznia és Hercegovina, végül Koszovó ellen, és mindegyik helyen népirtást és etnikai tisztogatást követtek el a nevében. Boszniában koncentrációs táborokat létesítettek. A belső hatalmának megtartásához a nacionalizmust, félelmet és rettegést használta fel. Nem egy Otpor aktivistát letartóztattak, megvertek, megkínoztak. Sőt, az Otport terrorista szervezetnek nyilvánították, és így is léptek fel ellenük. Azonban, amikor egy aktivistát letartóztattak, megvertek, a helyére 10 új lépett be, és minden egyes erőszakos fellépéssel az Otpor ellen, csak növelte az aktivisták száma.
Srđa Popović már az első fejezetet erősen kezdni: “Nálunk ilyen nem történhet” – ez nem más mint a kishitűség és a tanult tehetetlenség eredménye. Sokan azt hiszik, hogy nincsenek elegen a regnáló kormánnyal szemben. Pedig az elnyomást senki nem szereti, csak a félelem miatt nem mer hangot adni az elégedetlenségének. Úgy érzi, hogy egyedül van, vagy maximum csak páran vannak. Pedig ez nem igaz! A “vezető” nagygyűléseire buszoztatják a fizetett tapsolókat, és a média olyan szögből veszi az eseményt, hogy tömegnek hasson az ami valójában csak pár ezer embert jelent. Ez pedig nem más, mint a megtévesztés művészete.
“Álmodj nagyot, kezdd kicsiben!” – tűzd ki a célt, de ne rögtön tömegdemonstráció szervezésével kezdd! Nézz körül, hogy kik elégedetlenek még. Mérd fel, hogy hogyan tudsz eljutni széles néptömegekhez. Jelezd, hogy létezel és van egy célod.
“Jövőkép” – na, itt buknak el sokan. A cél nem a hatalom megdöntése, hanem a demokrácia! Azzal még nincs vége semminek, ha a regnáló hatalmat az ember megdönti, hiszen a klientúrából, az állami maffia más ágazatából szívesen betöltené más is a megüresedett helyet. Jelezni kell ezek felé is, hogy a “nép adja a hatalmat, amit el is vehet”
“A hatalom mindenható pillérei” – talán ez az egyik legfontosabb rész a kötetben (de nem a legfontosabb). Ki kell ismerni a hatalmat és megvizsgálni, hogy mik azok a tartópillérek, melyeket ha meggyengítünk, akkor összeroskad az egész. A Maldív-szigeteken az egyik ilyen pillér a bankrendszer volt. Ha az emberek egyik napról a másikra úgy döntenek, hogy betétjeiket kiveszik az állami bankból, akkor a bankrendszer meginog. De lehet az a média is, mely közszolgálati jellegét elveszítve pártállami médiaként csak a párt propagandáját nyomatja és cenzúráz mindent ami a rezsimnek nem tetszik. A szabad sajtót elnyomják, betiltják, így csak egy forrásból értesülhet a lakosság az ország dolgai felől. Ha ezt a propagandagépezetet sikerül meggyengíteni, a rezsim is gyengül.
“Fejezd be, amit elkezdtél!” – ne add fel és ne változtass a saját érdekeid mentén. Az első győzelmek még nem biztosítják a háború megnyerését. Légy kitartó és a cél lebegjen a szemed előtt. Erre az egyik legjobb negatív példa (amit a könyv nem említ), a Momentum Mozgalom NOlimpia kampánya. A Momentumnak sok embert sikerült elérnie, mert egy közös cél mentén olyan ügy mellé tudott állítani kormánypárti és ellenzéki szavazókat is, mely sokakat érintett. Az első győzelmet követően vérszemet kaptak, és úgy gondolták, hogy párttá alakulásukkal nagyobb teret kapnak a cselekvéshez. Valójában elbuktak azon a ponton. Ha elolvasták volna ezt a könyvet, akkor rájöhettek volna, hogy még nagyon az elején vannak annak amit elkezdtek, és éppen azért kaptak támogatást az emberektől, mert politikán kívüli szervezet voltak. Az emberek már kiábrándultak a politikából, a pártokból és a “vezetőkből”. Felmutathatnak most pár százalékos győzelmet a választásokon, és benn ülhetnek a parlamentbe, de csak biodíszletek, hiszen ebben az országban már több mint két éve nincs parlamentáris demokrácia, hiszen rendeleti kormányzás van. Ha pedig egy-két csontot be is dobnak az Országházba, a pár mandátum nem szállhat szembe a 2/3-dal. Kifelé kommunikálhatják azt, hogy ők “harcolnak”. Valójában csak szerepet játszanak egy bohózatban, melyet “parlamentáris demokráciának” neveznek.
Ahogy az elején írtam, Srđa Popović nem kész receptet tartalmazó könyvet ad a kezünkbe, mintegy útmutatást, ami mentén ha elindulunk, és minden ponton végig haladunk, egyenes út vezet a győzelemhez. Azt se higgyük, hogy agy autokráciát, ami hosszú évek munkája alatt építette ki az elnyomó rendszerét, pár hónap alatt le tudjuk bontani. Idő, türelem kell hozzá és “Nevess, egészen a győzelemig!” akkor is, ha nehéz.
A kötet jó pár ország erőszakmentes ellenállásának történetébe enged beletekintést. Akik elkapkodták, mert azt érezték, hogy ők gyorsabban is elérhetnek a célhoz, azok általában elbuktak. Akik csak a rezsim megdöntését tűzték ki célnak, csalódhattak, amikor egy másik diktátor vette át a megüresedett helyet. A végső cél a demokrácia, ami általában új, a nép által jóváhagyott alkotmánnyal kezdődik, és a választási törvény átírásával, hogy ne lejtsen egyetlen politikai párt felé sem a pálya, majd egy szabad választásokkal elindítani az országot a demokrácia útján. Jelezve az új hatalomnak, hogy “itt vagyunk és figyelünk”!
Srđa Popović statisztikai adatokat is közöl a könyvben, ami eléggé egyértelműen jelzik az erőszakmentes ellenállás elsőbbségét az erőszakos forradalommal szemben. Egy erőszakmentes ellenállás sokkal szélesebb réteget meg tud szólítani, mint a fegyveres ellenállás, nem beszélve arról, hogy sokkal nagyobb eséllyel létesül demokrácia abban az országban, melyet erőszakmentesen “szabadítottak fel” a diktátor uralma alól, mint az olyanba, ahol a fegyveres erők katonai juntára változtatják a “polgári” diktatúrát.
A könyv erőt ad és reményt! Rávilágít arra, hogy nem vagyunk egyedül. Kibillent bennünket a tanult tehetetlenség állapotából, és elgondolkodunk azon, hogyha a szomszédban sikerült egy véreskezű diktátort, Slobodan Miloševićet erőszakmentes ellenállás segítségével, vér nélkül elűzni a hatalomból, akkor nekünk miért ne sikerülne? (Milošević rezsimének megdöntéséről dokumentumfilm is készült: Egy diktátor megbuktatása.)
Azt azért elismerte Srđa Popović is, hogy a cél eléréséhez kaptak segítséget, és útmutatást is. Bár az elején saját kútfőből dolgoztak, később Gene Sharp: Diktatúrából demokráciába című könyve is sokat segített nekik (is) ahhoz, hogy a megfelelő irányba tartsák az eseményeket.
Mozdulj ki a tanult tehetetlenség állapotából! Olvasd el a könyvet és járj nyitott szemmel! Elkezdődött az erőszakmentes ellenállás és szükség van rád is, hogy egy szabadabb, demokratikus és élhető ország legyen újra ez a táj!
ISBN: 978 963 9183 91 9
Göncöl Kiadó, 2017
Fordította: Gadó György Pál
Terjedelem: 252 oldal
Bolti ár: 1995,- Ft
