Izolde Johannsen: A kárhozat éjjele – Róma

Amikor elolvastam a könyv fülszövegét, kicsit tartottam tőle, hogy ismét egy Alkonyat-sorozat nyomdokain haladó vámpíros regényt tartok a kezemben. Ami azonban a könyv elolvasása mellett szólt, az nem más, mint az írónő ígérete, hogy egy történelmi fantasy világba csöppenek és nem egy tinédzser, nyálas, elhúzott, elnyújtott, szenvedős szerelmi történetbe. Az első fejezet közben már megcáfolta félelmeimet, mégis a végén felbukkanó erotikus jelenet kétségeket ébresztett bennem. Azonban ezek a kétségek egy-kettő tovarepültek, ahogy Caspar átváltozása egyértelművé tette számomra, hogy nem a szerelmi mámort fogja hajszolni “élete” folyamán, hanem a bosszú lángja égeti még nem látja Róma bukását.

Caspar, egy kiirtott kelta törzs főnökének fiaként tengeti napjait rabszolgasorban, a pár megmaradt törzstaggal és nővérével együtt. Ő már rabságba született, így nem tudja, hogy milyen a szabadság és milyen lehetett a családja, csak nővére elbeszélései nyomán értheti meg származását. A billog ott virít a testén, mely jelzi, hogy valakinek a tulajdona és az élete felett valaki más rendelkezik. A tinédzser kort elérve viszont nem csak a testén és a lelkében indul meg egyfajta átalakulás, hanem a környezetébe is változás történik. Szinte áhítozik a halálra, ha már a szabadságát nem válthatja meg. Azonban egy napon mindkettő megadatik neki, amikor találkozik a halhatatlan vérszívóval. Ettől kezdve a gyűlölet bosszúvágyba csap át, aminek célkeresztjében Róma és a birodalom áll.

Érzéketlen, de nem szívtelen vámpírként kezdi meg halhatatlan létét Caspar, akinek az emberi életek nem számítanak, hiszen csak ételnek tekinti őket. Azonban időnként előtérbe kerül az emberi énje is, ami ha nem is a szeretetet, de az irgalmat és könyörületet csalja elő belőle. Azt nem mondanám, hogy Caspar egy szerethető “ember”, inkább az a kifejezés jó rá, hogy megérthető. A sok átélt verés, megalázás, nélkülözés megkeményítette szívét. Nem is szólva arról, hogy ebben a birodalomban egy törzset büntetlenül kiirthat bárki csak azért, hogy pótolja a gladiátorokat, akik az arénában gyilkolják halomra egymást a római polgárok örömére, vagy bővítse rabszolgái számát.

A regény több, egymástól szinte független történetből tevődik össze, és az első kötet (Róma) Caspar születésétől (Kr. e. 134) egészen Kr. u. 543-ig tart. Egy ekkora időszakot nehéz lefedni és erre a legalkalmasabb egy vámpír, aki halhatatlanságával akár évszázadok múltával is jelen tud lenni. Az írónő választhatott volna halandót is főszereplőjének, azonban akkor kénytelen lett volna egy családregény írni, ahol a sok szereplő között az olvasó nem mindig ismerhette volna ki magát. Ebben a regényben is folyamatosan lépnek be újabb központi szereplők, azonban idővel a többsége kikopik, így teremtve meg a változatosságot és a nyugodt történetkövetést.

A regény mellet szól a történelemhűsége is, természetesen alávetve az írói szabadságnak. Azonban a helyszínek valósak és egyes szereplők is létező történelmi személyek. Ennek köszönhetően Casperrel együtt átélhetjük a Vezúv kitörését 79 augusztus 24-én és nyomonkövethetjük Pompeji teljes pusztulását valamint Herculaneum eltűnését. Közben pedig találkozhatunk az ifjabb és az idősebb Pliniussal is, melyek közül csak az ifjabbnak volt szerencséje túlélni a katasztrófát.

Ahogy haladtam a történettel, egyre többször kellett a Wikipédiát is segítségül hívnom, hogy megnézzem vajon kitalált szereplővel találkoztam a regényben, vagy történelmi személlyel. Így ismerhettem meg Hadrianus római császár és Antinousz görög fiatalember kapcsolatát, valamint Petronius Maximus csúfos végét. És még sorolhatnám…

Az érdekesség az egészben, hogy más történelmi (-fantasy) regényekkel ellentétben, itt Caspar nem része közvetlenül az eseményeknek, hanem mint egy árnyék, a háttérből mozgatja a szálakat.

Sajnos azonban az időbeli ugrásokhoz nem tartozik összekötő szöveg, így egyik történet után szinte rögtön a másik közepében találjuk magunkat. Elhiszem, hogy Izolde képben van a Római Birodalom történelmével, azonban mi egyszerű halandók, csak Julius Caesar és Nero “kalandjait” ismerjük, a többiek pedig a feledés homályába vesztek. Ezért néha úgy éreztem, mintha csak a felszínen úsznék, és néha lebukom 1-2 méter mélyre, de ennél mélyebbre nem jutok a történetben. Egy kicsit többet kellett volna foglalkozni a történelmi helyzettel, ahhoz, hogy az olvasók is jobban bele tudják élni magukat.

A vámpír életforma azonban jól be lett mutatva, akárcsak a vérfarkasoké. Amit hiányoltam, az ezen két faj közti kibékíthetetlen ellentét okának feltárása. Valamint ezzel ellentmond az, hogy egyes vámpíroknak vérfarkas falkái vannak, akik hűen szolgálják urukat. És mi értelme van uralkodót választani a vámpír közösségbe, ha annak semmilyen hatalma sincs alattvalói felett? Egyáltalán milyen hierarchiában tömörülnek és miben nyilvánul meg az egymáshoz való viszonyuk? Az írónő még adós azzal is, hogy feltárja az olvasók előtt a vámpírok és vérfarkasok eredetét.

Összességében örülök annak, hogy elolvastam a regényt, mert egy rég letűnt világba kalauzolt el és végre nem a Caesar-Nero-kereszténység hármasát tárta elém. Amint említettem, kicsit zavaró volt a történetek közti ugrás minden átvezetés nélkül, ami szaggatottá tette a regényt. Remélem, hogy a nemrég megjelent II. rész (Anglia) már folytonosabb lesz.

A kötetet köszönöm Izolde Johannsennek, és aki kedvet kapott a könyv elolvasásához, az az írónő honlapján meg is rendelheti.

Folytatása következik: Anglia

ISBN:978 963 08 7094 8
Underground Kiadó, 2013
Terjedelem: 522 oldal
Bolti ár: 3400,- Ft

Mások pedig így látják:
– Liliane Evans bejegyzése