Robert Merle az az író, aki bármely témához is nyúlt, mindig meg tudta fogni olvasóit. Sok könyvét olvastam már, és a Francia história regényfolyamát kivéve szinte mindegyik érdekes és izgalmas volt. Vegyük példának ezt a kötetet: soha nem érdekelt különösképpen az etológia, mégis egy olyan csomagolásban tudta tálalni, hogy felkeltette az érdeklődésemet.
Az 1967-ben megjelent Állati elmék című kötete a delfinekkel való kommunikációról szólt, mely valójában fikciós alapra épült. A Majomábécét viszont tekinthetjük a valóság továbbgondolásának, hiszen egyes etológusok már próbálkoztak a regényben leírt kísérlettel, több-kevesebb sikerrel.
Az alaptörténet egyszerű: egy etológus házaspár magához vesz egy csimpánzbébit, azzal a szándékkal, hogy megtanítják a jelbeszédre és megpróbálnak vele kommunikálni. A legegyszerűbb módja ennek, ha befogadják a családba és úgy bánnak vele, mint a saját gyerekükkel. Természetesen egy csimpánz, akármilyen korán is kerül be egy emberi közösségbe, nem tudja elnyomni az ösztöneit és vadállat marad továbbra is. Egy szelíd vadállat.
Merle amellett, hogy elénk tár egy szép és szomorú történetet, nem a felszínen mozog, hanem leás a mélybe, hogy felhozza azokat a problémákat amivel egy ilyen kísérlet járhat. Hiszen Chloé, a csimpánz, hiába kap emberi nevelést, nem válhat igazi emberré, még akkor sem ha jelbeszéddel tud kommunikálni.
Az első probléma, ami egyben a legjelentősebb is, az az, hogy a neveléséből kifolyólag egy olyan énképet alakított ki magáról Chloé, mely közelít az emberhez. Azonban a tükörben szembesült a valósággal, ami rádöbbentette, hogy ő más, más mint a “család” többi tagja. Egy ilyen sokkal nehéz szembenézni és még nehezebb feldolgozni, nem csak egy majomnak (bocsánat, csimpánznak), hanem egy embernek is. A szomorú, vagy inkább tragikus végkifejlet már a regény közepén ott lóg mindenki feje felett, mégis megrázza az olvasót a bekövetkezte.
Miért tetszett a regény? Mert amellett, hogy elém tárta, egy kicsit furcsa család mindennapjait mely tele van örömmel, bosszúsággal, küzdelemmel és boldogsággal, egy emberi vágyat is érintett, mégpedig a kommunikációt az állatvilággal. Ki ne szeretné tudni, hogy vajon mit éreznek az állatok? Min gondolkodnak? Egyáltalán gondolkodnak? Ha igen, akkor milyen képük van az őket körülvevő világról, az emberekről? Mitől boldogok? Mi szomorítja el őket? Felmerül-e bennük a halál gondolata? Felfogják-e az idő múlását? És még ki tudja hány kérdést tennénk fel, ha lenne valaki vagy valami, ami vagy aki választ adna ezekre a kérdésekre.
Merle feltette ezeket a kérdéseket, és igaz, hogy nem jártam utána a valóságtartalmának, de a válaszai igencsak elgondolkodtatóak. Talán ezekben található meg a válasz, hogy miért tudott az ember kiemelkedni az állatvilágból. Lehet, hogy nem az eszközkészítés tudománya volt az ami elindított bennünket a fejlődés útján, hanem a környezet és a körülvevő világ értelmezésének a mikéntje.
A fenti elkalandozásom ne riasszon el senkit, hiszen a regény nem filozófiai magaslatokra akar törni, mindössze egy alternatíváját nyújt a “kísérlet” kimenetelének. Ami izgalmas és szívhez szóló, de a sírásra hajlamosabb olvasók ne tegyék túl messzire a zsebkendőjüket a regény végén.
Nem sűrűn szoktam a borítókról véleményt mondani, de ez a kiadás megérdemli a dicséretet, hiszen olyan grafikát sikerült társítani a regényhez, ami teljes mértékben tükrözi a tartalmat, ami nem mondható el az előző kiadásról (lásd itt).
Felesleges is tovább csűrni-csavarni, elemezni és véleményezni. Mindenkinek magának kell megtapasztalnia és átélnie ezt a hihetetlen kalandot, melyre Merle invitál bennünket. Tehát irány a könyvesbolt, vagy a könyvtár, esetleg ha az otthoni polcon pihen a kötet, akkor ideje levenni és csatlakozni a furcsa kis családhoz.
ISBN: 978 963 07 9602 6
Európa Kiadó, 2014
Terjedelem: 461 oldal
Bolti ár: 3290,- Ft
Mások pedig így látják:
– Roboraptor
