Az oldalon mindössze egy Kundera könyv szerepelt eddig, miközben ő az egyik kedvenc íróm. Ez azért van, mert a regényei többségét még az előtt olvastam, hogy belekezdtem volna a blogolásba. Viszont ha majd újraolvasom a könyveit, akkor …
Ez a könyv nem egy regény, hanem egy írás a regényről (és a zenéről). A fülszövegben az áll, hogy “virtuális regény”. Ez nevetséges. Az is szerepel benne, hogy minden fejezet egy “tanulmány”. Ez szintén nevetséges. Maga a kötet nem más, mint Kundera gondolatai a regényről , a zenéről, az írókról és a zeneszerzőkről. Egy monológ, amiben kifejti és elmeséli, hogy hosszú-hosszú idő alatt mi rakódott le benne, és milyen tévképzeteket lát egyes művészek és művük megítélésében.
Az írók közül legtöbbet Kafkával foglalkozik, a zeneszerzők közül pedig Janáčekkel. Ezt a két ember Max Brod köti össze, aki Kundera szerint a legtöbbet ártott a művészeknek, de valahogy mégis népszerűsítette őket, még akkor is, ha nem értette sem Kafka, sem pedig Janáček világát. Brod állítólag az egyik legjobb barátja volt Kafkának, mégis az író halála után teljesen kiszolgáltatta írásai által, és egy olyan Kafkát adott a világnak, amilyen soha nem is létezett.
A kötet címe nagyon kifejező. De erre csak az utolsó fejezet végén döbbentem rá. Hogy miért csak akkor? Mert olvasás közben átsiklottam a lényegen, és csak a könyv végén, mikor az író szinte az arcomba ordította fájdalmas igazságát, akkor döbbentem rá, hogy én is azok közé az árulók közé tartozom, ha csak részben is vétettem ellenük. Elárult testamentumok. Elárult írók, zeneszerzők, művészek. Aki alkotni nem képes, az a rombolásban látja meg “alkotását”, és nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy nem valami újat hozott létre, hanem tönkretett valamit, ami értékes volt.
Olvasás közben nem mindig értettem egyet Kundera elméletével, kifejtéseivel. De nem is akart erőszakkal meggyőzni az igazáról. Úgy éreztem, mintha egy fotelben ülne velem szemben, és elmondaná gondolatait és azokat a dolgokat, amiket ő igazságtalanságnak vél. A zenei részek, minthogy nem értek túlságosan a komolyzenéhez, érdekesek voltak, bár sok mindent nem tudtam kezdeni vele. Viszont a könyvek területén már kicsit otthonosabban mozogtam. Igaz néha elszégyelltem magam (és olyankor örültem, hogy nem ült velem szemben az író), mert olyan műre hivatkozott, amiről bár hallottam, de még nem olvastam.
Két dologban viszont igaza van:
1 – Minden mű egy másik nyelvre való átültetése nehéz, és tele van buktatókkal. De a fordító dolga, hogy ezekkel az akadályokkal megküzdjön és hitelesen tárja az olvasója elé a művet. Nem egyszerű az biztos, ezért minden elismerésem a lelkiismeretes és hiteles fordítóké.
2 – Korunk a legnagyobb árulója a művészetnek.
A második pontot kicsit bővebben kifejteném. A szerzői jogok két részből tevődnek össze: az egyik a gazdasági, pénzügyi rész, amivel nem foglalkoznék; a másik pedig a “művészi” rész. Azzal egyetértek, hogy ha lejárnak a szerzői jogok (ami szerintem túl hosszú idő), akkor pl. bármelyik kiadó újra kiadhatja a művet (így elkerülhető, hogy valaki ül egy alkotáson, és a közönség nem férhet hozzá). Viszont a felújítás, átdolgozás, modernizálás és a rövidített változatok, merénylet a művész és műve ellen. “Ha nem így volna, nem lehetne egy toilette-papír reklámját egy Brahms-szimfónia ütemeire kísérni.” (265. oldal)
A végére pár olyan könyv és film címét akartam írni, amik sárba tiporják az eredeti művet, de végül meggondoltam magam. Sajnos napjainkban, ahol képregényben adják ki a régi nagyokat, vagy éppen tele szeretnék tűzdelni erotikával, pornográfiával csak azért, hogy bevételt produkáljon annak álarca alatt, hogy “így legalább olyan közönséghez is eljut, akik az eredeti művet soha nem vennék a kezükbe”. Ezek az igazán elárult testamentumok!
ISBN: 963 07 8133 6
Európa Könyvkiadó, 2006
Terjedelem: 278 oldal
Bolti ár: 2200,- Ft
