Marko Kloos: Frontvonalak – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Milyen tanáccsal látják el a kezdő írót a barátai, ha az nem talál megfelelő témát? “Meríts a múltadból, a jelenedből vagy a jövődből. Írd ki a kínjaidat, a boldogságodat, a félelmeidet és az álmaidat.” Kloos megfogadta a tanácsot. A múltjából merített ihletet és elhelyezte mindezt a jövőbe, megspékelve a félelmeivel és az álmaival. Így születhetett a Frontvonalak.

A történet főszereplője Andrew Grayson, aki egy szociális lakóövezetben tengeti napjait. Esélye sincs kiemelkedni a szegénységből, hiszen továbbtanulásra nincs pénze, olyan munkára pedig nem számíthat, aminek köszönhetően elhagyhatná a szegénynegyedet. Egyik lehetőség, hogy önkéntesként jelentkezik a hadseregbe. A másik, hogy ha a szerencse mellé áll, akkor esetleg felkerülhet egy űrhajóra, mely az egyik kolónia felé tart és új életet kezdhetne egy új bolygón. A katonai pályához csak jelentkeznie kell, az egyik kolóniára való kijutáshoz viszont nagyon nagy szerencse kellene.

Andrew mindenáron ki akar szabadulni a szociális övezetből, és egy jobb élet reményében mindent megtesz, hogy helytálljon a hadseregben. A terve egyszerű: leszolgálni az öt évet, anélkül, hogy meghalna vagy lebénulna, és a szolgálat végeztével felmarkolni a 60 havi zsoldot és venni egy kis házat, élni a középosztály gondtalan életét.

A regény a szokásos történetet dolgozza fel: a szegény legény beáll a hadseregbe, egy jobb élet reményében. Az olvasó sok újdonságra nem számíthat, de mégis többet kap, mint egy hasonló regénytől. Kloos becsületes iparosmunkát végzett, és meg kell hagyni, jól ír. Mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik az egészből. Talán a tűz, a lelkesedés, a mondanivaló.

Andrew a bevonulást követően egy kis csoportba kerül, ami az idő múlásával egyre zsugorodik. A kiképzésen nem a szívatáson van a fő hangsúly, hanem azon, hogy vérbeli katonát faragjanak az újoncokból, akik követik a parancsot és megvédik magukat és a társaikat. Akinek megfordul a fejében, hogy feladja, az az étkezések alkalmával új lendületet kap, hiszen a konyhán igazi húsból készülnek az íncsiklandozó fogások, és nem azt a trutymót kell enniük, amit a szociális övezetben kapnak.

Természetesen a szerelmi szál sem maradhat ki a történetből, de szerencsére ez csak mint motiváló tényező van jelen a regényben és nem megy át egy pillanatig sem pornográf irodalomba. Andrew végre megtalálja a helyét a társadalomban. Barátokra tesz szert, szeretőre és a jövővel sem kell foglalkoznia. Valójában semmivel sem kell törődnie, csak a parancsokat kell követnie, ami tetszik a számára, hiszen nem kell töprengenie.

A kiképzést követően, nem sikerül kijutnia az űrbe, ugyanis a Honi Hadseregbe kap feladatot. Az első éles bevetése pedig éppen egy olyan szociális övezetben zajlik, mint amilyenből ő is származik. A lázadók leverése lényegesen nagyobb kihívást jelent a számára, mint a többieknek, akik nem egy ilyen helyen nevelkedtek fel.

A történet nem unalmas, mindig történik benne valami. Kloos nem engedi az olvasót pihenni, mégsem okoz katarzist a regény. Azért is mondom, hogy becsületes iparosmunka, mert minden elvárást teljesít, amit egy írói tanfolyamon megtanulhat az ember. A leírásai tényleg jók. Én, aki utálom a hosszas csataleírásokat, meglepődtem saját magamon is, hogy mennyire leköt Andrew első éles bevetése. Egy pillanatig sem lankadt az érdeklődésem, és az élethű leírásoknak köszönhetően úgy éreztem, hogy én is részese vagyok az eseményeknek.

Kloos talán csak azért helyezte a történetet a jövőbe, hogy nagyobb alkotói szabadsággal rendelkezzen, illetve, hogy társadalomkritikát gyakorolhasson. A regény nem egy dísztópia, de nem is utópia. Inkább egy antiutópia. Annak ellenére, hogy már több bolygót is kolonizáltak, a Földön nagy a szegénység és néha az utcára sem lehet kimenni maszk nélkül. A szociális lakóövezetekbe nehéz bekerülni, de ott sem fenékig tejfel az élet. A heti ételadagot kiosztják, így az ember nem hal éhen, de jövője sincs. Kloos úgy látja a jövőt, hogy a társadalmi szakadék a jövőben egyre nagyobb lesz a különböző rétegek között. Átjárhatóság pedig nem lesz a különböző kasztok között, maximum csak lefelé lehet csúszni.

A hadsereg valójában csak menekülési útvonal. Senki nem a hazafiasság miatt lép be a seregbe, hanem hogy éljen egy kicsit, mielőtt eltalálja egy golyó. Aki szerencsés, az felkerülhet egy csatacirkálóra, vagy az egyik kolónián teljesíthet szolgálatot, ahol a levegő tiszta, az ég pedig kék. Nem a hazafias érzések tartják egyben a csapatokat, még csak nem is a közös ellenség. Hanem a szegénység, a nincstelenség és a remény, hogy van jövőjük és számítanak.

Bár a szereplők egysíkúak, mégis Andrewt megkedveli az olvasó. Egy egyszerű gyerek, aki nem sokat gondolkodik, teljesíti a parancsokat és arról álmodozik, hogy a szerelme mellett szolgálhasson egyszer. Mégis szívbemarkoló, hogy számára ez a közösség jelenti a családot, ami soha nem adatott meg neki ilyen formában. A csapatában mindenki figyel a másikra, összetartanak és a tűzzáporban sem hagyják ott a másikat. Mondhatni, hogy Andrew számára a hadsereg jelenti a családot és az életet. Mindent meg is tesz, hogy megfeleljen az elvárásoknak, mégsem törekszik a kitüntetésekre és nem gázol át a csapattársain.

A történet bármennyire is egyszerű, mégis leköti az olvasót. Nincsenek benne nagy fordulatok, kiszámíthatatlan eseménysorozatok. Az események kidolgozottak, és nem túlírtak. Minden megvan benne, ami egy jó regényhez kell, kivéve azt a valamit, amitől egy regény tényleg üt. Remélem, hogy a folytatásban sikerül Kloosnak egy kis tüzet is belecsempésznie a történetbe. Megvan hozzá a tehetsége, hogy kiváló író legyen, hiszen olyan élethű ábrázolásokra képes, amire sok befutott író nem. De jó lenne, ha kicsivel többről szólna a történet, mint Andrew csatáiról. Ha lennének benne gondolatok, célok és remény.

Az biztos, hogy aki elolvassa a Frontvonalakat, az követelni fogja a folytatást is!