Urbánszki László: Ördöglovas – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Az augsburgi csatáról szinte mindenkinek a 955-ös vesztes ütközet jut eszébe, aminek következtében a magyarok beszüntették a nyugat-európai portyázásokat. Pedig volt egy másik augsburgi csata is korábban, ami a magyarok győzelmével ért véget és a Keleti Frank Királyság ezt követően adót fizetett a magyaroknak. Ezt a 910-es hadjáratot és előzményeit dolgozza fel Urbánszki László Ördöglovas című regényében.

Igaz, hogy az Ördöglovas A magyarok nyilaitól… regényciklus harmadik kötete, de önállóan is olvasható és érthető a történet. Az egyik főszereplője Agacs, a fiatal felderítő, aki maroknyi emberével azt a feladatot kapja Tarkacsu nagyfejedelemtől, hogy bajorföldön keresse meg Kadosát és csapatát, akik az előző évi portyázó hadjárat során sebesüléseik miatt nem tudtak visszavonulni a mogyeri csapatokkal. A cél azonban nem a hazatérés, hanem információ gyűjtése az ellenséges csapatok helyzetéről, csapatmozgásokról, illetve a háborús hangulatról.

Agacs eléri, hogy fogadott lánytestvérét, Ingét, Arnulf bajor herceg az ágyába vigye és nemessé tegye. Persze, nem csak a lepedőakrobatikán múlik a nemesség, hiszen Ingének cserébe harminc embert kell küldeni a seregbe. Erre a legalkalmasabb Kadosa csapata, akik gyepűvidéki gyilkosoknak álcázzák magukat és elindulnak az augsburgi táborba.

Nem könnyű a hírszerzők élete, hiszen be kell olvadniuk és feltűnés nélkül kell mozogniuk az ellenséges területen. Persze ez nem mindig sikerül, de a mogyerik találékonyságát igazolja, hogy bármilyen szorult helyzetből képesek kivágni magukat.

Urbánszki László teljesen másként közelíti meg a történelmi eseményeket, mint ahogy azt megszoktam hasonló regényeknél. Könnyedebb és szórakoztató stílusban varázsolja elébünk a X. század emberét és környezetét. Nem finomkodik, sőt, néha igen alpári humorral ecseteli az eseményeket (természetesen “ízesen” körülírva). Az elején furcsa volt ez a hangnem, de lassan egyre jobban élveztem, ahogy beszippantott a történet.

Azzal, hogy nem a nemesek és hadvezérek szemszögéből tárja elénk a kort, közelebb hozza az olvasóhoz az egyszerűbb emberek mindennapjait. Persze, bepillantást nyerhetünk egy kis ideig a nemesek, hercegek világába is, de csak addig, még főhőseink náluk vendégeskednek, vagy éppen kihallgatják őket. Agacs és csapata a két véglet között mozog, hiszen rablókkal és gyilkosokkal egyezkednek, miközben Ingén keresztül nemesi tivornyákban is részt vesznek.

Kadosáék számára kihívás, hogy lovas katonából gyalogossá alakuljanak át, hiszen ha észreveszik a katonai táborban, hogy milyen jól bánnak a lovakkal és az íjjal, akkor félő, hogy lebuknak. Éppen ezért gyalogosan vágnak neki az útnak, és inkább hasonlítanak egy útszéli rablóbandára, mint katonai egységre. Mielőtt még a sváb táborba érnének, sikerül összeszedniük egy ellenséget, egy nemes ficsúr személyében, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a csapat ne mehessen tovább a sváb táborból az augsburgiba, valamint, hogy a legalantasabb feladatokat kapják. Természetesen, hősein ebből is a legjobbat hozzák ki, miközben jól megnevettetik az olvasót is.

Régen szórakoztam már ilyen jól olvasás közben.Igazi felüdülés volt egy kicsit elengedni magam, nem venni komolyan a dolgokat és hangosan felnevetni, ha olyan részhez értem. Igen, néha alpári a humora, de soha sem erőltetett, és nem is vitte túlzásba az író. A helyzetkomikumok, illetve a váratlan reakciók a szereplők részéről csak növelték a jó hangulatot. Persze itt sem maradhatott ki a szószátyár szereplő, akinek mindenről van véleménye és mindenhez hozzáfűzi a saját gondolatait, akár kérdezték tőle, akár nem. Ő nem más, mint Makár, az örök tizedes, akinek ha sikerül előrébb lépnie a ranglétrán, mindent megtesz, hogy lefokozzák.

Természetesen szerelmi történetszál nélkül sem maradhatnak az olvasók, így kapunk egy kis ízelítőt a kor erkölcsi irányelveiből és azok megkerüléséből. A nyugati világ már alkalmazkodott a keresztény vallás elvárásaihoz, és jól tudja, hogy a vétkesek bűnei megbocsájtatnak, ha az illető megbánja tettét. Az úr előtt pedig a megtért lélek értékesebb, mint a bűntelen, így érdemes minél többet vétkezni, majd meggyónni és imádkozni.

Urbánszki László stílusa könnyed, történetvezetése pörgős és szórakoztató. Nem igyekszik a korra jellemző szóhasználat és nyelvezet megformálására, hiszen akkor nehézkes lenne az olvasása a regénynek. Néha alkalmazza a tájszólást és a helytelen beszédet, de ezt is inkább szórakoztató jelleggel. Miközben érződik az egész regényen, hogy igen sok munka áll benne, hiszen hitelesen igyekszik megjeleníteni a kor körülményeit és eszközeit.

A kötet végén szereplő nagy csatajelenet azonban megakasztott az olvasásban. Kicsit belezavarodtam, hogy ki-hol van és mi is történik a mezőn, és bevallom elvesztem az események sűrűjében. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy igencsak hiányosak az ismereteim a kor harcászatát illetően, vagy az írónak nem erőssége a nagy csaták leírása?! Az korábbi kisebb kardcsörtetéseknél ilyesmi nem fordult elő, mert ott könnyedén tudtam követni, hogy mi történik. Szerencsére az ütközet leírása nem volt túl hosszú, így nem sokáig kellett bolyonganom a harcosok között. Az utószóban, maga az író is megemlíti, hogy a szándéka nem a csata részletes leírása volt, hanem annak érzékeltetése, hogy nem a meglepetés ereje segítette győzelemre a mogyeri csapatokat, hanem a megszerzett információk és az alkalmazott hadicselek.

Magyar történelemből nem vagyok túl jó, ami köszönhető annak is, hogy a tantervben évente 1-2 órát szántak mindössze a kisebbségek saját történelmére. Olvasás közben próbáltam kicsit utánajárni a 910-es eseményeknek, de mindenhol csak a 955-ös verességre találtam rá. Nincs feldolgozva a 910-es augsburgi csata, pedig megérdemelné, hiszen a többszörös túlerő ellenére fényes győzelmet tudtak aratni a magyar csapatok. Szinte egész Európa az őseink lába előtt hevert, hiszen a Keleti Frank Királyság és Bizánc is adót fizetett nekik, és portyáikkal bejárták a kontinenst.

Urbánszki László regénye nem csak szórakoztató és humoros, hanem hiánypótló is, hiszen egy olyan nyertes csatának szeretne emléket állítani, ami szinte teljesen a feledés homályába veszett. Érdemes a kötet végén lévő utószót is elolvasni, hiszen ez adja meg leginkább a súlyát a történetnek.

A kötetet nem csak a történelmi-regények kedvelőinek ajánlom, hanem mindazoknak, akik szeretik a könnyed, humoros és kalandos történeteket. Arra azonban ügyeljen mindenki, hogy csak olyan helyen olvassa, ahol nem gond, ha hangosan felnevet 🙂

A könyvet köszönöm az írónak, Urbánszki Lászlónak, és a Helikon Kiadónak (Szenzár könyvek).