A képzelet és a valóság olykor jobban összecseng, mint az elsőre hinnénk. Ahhoz, hogy egy fantasy vagy sci-fi mű hihető legyen az olvasó/néző számára, hitelesnek kell lenniük a karaktereknek és a cselekményeknek. De az sem árt, ha a világ is valami olyan logika mentén épül fel, ami számunkra is ismerős, hiszen akkor jobban bele tudjuk élni magunkat a történetbe. Viszont, amikor a történetben vagyunk, akkor nem figyelünk fel ezekre a dolgokra, mert sokkal fontosabb események kötik le a figyelmünket.
Jelen kötetben 11 tanulmány szerepel, ami a fantáziavilágok valóságát igyekszik bemutatni az olvasó számára, párhuzamba állítva a kor szellemét a mű világával. Nem mondom, hogy minden esetben sikerrel jártak a szerzők, de ott is találunk érdekességeket, ahol a központi témától kissé messzebb vizsgálódtak.
Scheirich Zsófia az új Star Wars trilógia világát boncolgatja, pontosabban a két főszereplő, Rey és Kylo Ren identitásformálását a sorozatban. Őszinte leszek, nem láttam az új trilógiát, és nem is vagyok rá nagyon kíváncsi, hiszen azzal, hogy a Walt Disney megvásárolta a Star Wars jogokat, egyben más alapokra is helyezte a történetet. A célközönség megváltozott, és inkább az új generációknak szól a trilógia, mint a régi rajongóknak. Persze, a vérbeli rajongók nem fognak velem egyetérteni, és azt elfogadom.
A tanulmányból kiderül, hogy nem volt könnyű dolga a szerzőnek, hiszen ahhoz, hogy hitelesen tudja vizsgálni a szereplők identitásfejlődését, Erik Erikson pszichoszociális-fejlődés-elmélete alapján, ahhoz sokkal több információra lett volna szüksége a szereplők gyerekkoráról. A történetben viszont csak a visszaemlékezések és utalások segítenek kikövetkeztetni, hogy milyen is lehetett valójában Rey és Ben Solo (Kylo Ren) gyerekkora. Ennek következtében sok a “talán”, az “esetleg” és a “lehetséges” pont a cikkben, amik akár részben fedhetik is a “valóságot”, de főleg inkább találgatásokba torkollik, ami a szereplők húszasévei előtti időszakot illeti. Bár Ben Solo ingadozásai a két oldal között érdekesek, valahogy mégsem tudott meggyőzni arról, hogy érdemes lenne megnéznem az új trilógiát. Aki viszont látta, annak biztos sokkal többet mond, és jobb rálátást is biztosít a témára, mint nekem.
Kiss László az exobolygók kutatásának történetét és jelenét tárja fel előttünk, a Kapcsolat című filmen/könyvön keresztül. A filmet láttam, de a regényhez még nem volt szerencsém. És nem is gondoltam volna, hogy ehhez kapcsolódóan éppen az exobolygó-kutatás is lehet egy tanulmány témája. Mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy rajtunk kívül vannak-e még értelmes lények a galaxisban, és ha igen, akkor felvetődik a kérdés, hogy hogyan vehetnénk fel velük a kapcsolatot? Egyáltalán nekünk kellene kezdeményeznünk? Vagy várjuk meg még az idegenek keresnek meg bennünket? Vagy elég csak kutatnunk az exobolygók után, és megvizsgálni, hogy lehet-e rajtuk élet, esetleg fejlett civilizáció, de nem adni hírt magunkról? Egyáltalán milyen élet lehet más bolygókon? Hiszen csak a földi biológiát ismerjük! Miért feltételeznénk azt, hogy csak ehhez hasonló élet létezhet a galaxisban? Sok a kérdés, ugye? De válaszokból sincs hiány. Kiss László feltárja a lehetőségeket, a technológiákat és a vizsgálódások folyamatait, miközben egy kis történelmi áttekintést is kapunk a témáról. Azért kíváncsi lennék, hogy mennyire hisz a szerző a “sötét erdő” elméletben 😉
Polyák Gábor a szuperhősök világába kalauzol el bennünket, de kicsit másként, mint ezt korábban láthattuk. A tanulmány központi témája az “álhírek és dezinformáció a Marvel-univerzumban”. Hihetetlen, hogy a szuperhősök világába is beszivárgott az álhírgyártás, mint műfaj! Nem? Nem! Nem hihetetlen, hiszen a szórakoztatás mellett a készítők valamilyen szinten reflektálni is szerettek volna a valóságban jelenlévő eseményekre. Erre mondta Orosz tanár úr az egyik órán, hogy “egyetlen gondolatot másfél órás limonádéba csomagolnak, és a végén a néző pont az az egy gondolat felett siklik el” (szabadon idézve). Nos, nem mindenki siklik el felette… Polyák Gábor a Vasember és a Pókember történetén keresztül rámutat arra, hogy akármennyire is úgy gondoljuk, hogy mi védve vagyunk a dezinformációk és az álhírekkel szemben, igenis könnyedén belesétálhatunk a csapdába, ha az úgy van megalkotva, hogy beleillik a világunkba. Ráadásul nem tudunk háborút nyerni, csak csatákat, ugyanis újabb és újabb módszerekkel próbálnak bennünket félrevezetni, amihez nagyban hozzájárul a technológia fejlődése is. Aki a fantasztikus világokon kívül is érdekesnek tartja a témát, annak ajánlom Krekó Péter: Tömegparanoia című könyvét.
Lőrincz Andrea Stephen King íróinak áldozati oltárához vezet el bennünket. Aki ismeri a blogot, az észrevehette, hogy nem sok King regény szerepel rajta. Egy ujjamon meg tudom számolni, hogy hány regénye tetszett. Ennek következtében az sem csoda, hogy azok a művek, melyeket Lőrincz Andrea górcső alá vett, számomra szinte ismeretlenek. Ennek ellenére, úgy tudta megközelíteni és feldolgozni a témát (Stephen King íróinak áldozattá válását), hogy le tudott kötni, és kíváncsivá tett, noha most sem érzek késztetést a regények elolvasására. Viszont a téma: áldozattá válás és áldozathibáztatás – nagyon is aktuális és foglalkozni is kell vele. Persze, mindig találunk okot arra, hogy miért az áldozatot hibáztassuk, ezzel is eltávolítva magunktól a problémát. Pedig senki nem születik áldozatnak, hanem a helyzet teszi azzá. A szerző a King regényeken keresztül szépen rámutat arra, hogy ha ismerjük a történetet, akkor talán kevésbé hajlunk arra, hogy az áldozatot hibáztassuk. Persze, utólag mindenki okos. Akkor most gondoljunk arra, amikor az életünk folyamán mi váltunk áldozattá. Akkor miért nem voltunk okosak? Miért nem tudtuk megvédeni magunkat? Miért blokkoltunk le? És miért nem vagyunk empatikusabbak?
Kánai András ismét a jövőt kutatja, a “Megjósolta-e a jövőt a Különvélemény?” cikkében, csak most éppen visszafelé halad az idővonalon. A szerző kísérletet tesz arra, hogy rájöjjön, mi járhatott a “tizenötök”, azaz azon futurológusok fejében akik 1999-ben összeültek és felvázolták a Különvélemény című film világát. Magát, az eredeti Philip K. Dick által írt elbeszélést nem olvastam, így fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült adaptálni. Elismerem, hogy maga a film látványos és jól el van készítve, mégsem érzem, hogy ennek a tanulmánynak sok értelme lenne. Kánai András nem csinált mást, mint a filmben bemutatott technológiákra és a társadalomban történt változásokra próbált magyarázatot találni a múltban. Azaz, hogy “vajon mi is járhatott a tizenötök fejében, és mi hathatott rájuk, amikor ezt vagy azt kitalálták?”. Példákat hoz fel olyan sci-fi történetekből, melyek “megjósolták” a jövőt. Igaz, néha ellenpéldát is megmutat, hogy nem minden vált valósággá. De utólag okos az ember, és akkor már könnyebb azt mondani, hogy ez ezért és ezért alakulhatott így.
Számomra a futurológia inkább csak hobbinak tűnik. Kánai is azzal jött, hogy mindig vannak fekete foltok, melyek más irányt szabnak egyes technológiáknak, így a jövőben mindig van egy bizonytalansági tényező. Valójában attól függ, hogy az adott termék mennyire találja meg a célközönségét. Tízen-pár évvel ezelőtt még azt hittük, hogy a mobiltelefonok egyre zsugorodni fognak, még végül karóra nagyságúak nem lesznek. Ma viszont azt látjuk, hogy az érintő-képernyőnek és a gyors internetnek köszönhetően egyre nagyobbak lesznek (egyes elméletek szerint a pornó miatt jelentkezett az igény a nagyobb képernyőkre). A másik oldalon pedig ott vannak a tabletek, melyeknek gyorsan ívelt felfelé a pályájuk, mégis egy pont után zuhanni kezdtek. Lehet, hogy pár év múlva, ha valami olyan extra kerül ezekbe a készülékekbe, ami miatt ismét az érdeklődés középpontjába kerülnek, ismét felívelhet a pályájuk.
Hefter Estilla a Terminátor és Ghost in the Shell világán keresztül vizsgálja a robotok, kiborgok és emberek kapcsolatát és jövőjét. Először is meghatározza a fogalmakat, amire szükség van, hiszen ha valakit megkérdezünk, hogy mi a különbség egy robot, egy kiborg, vagy egy android között, nem biztos, hogy helyes választ kapnánk. Érdekes a filmválasztás is, hiszen az érem két ellentétes oldalát mutatják be. A Terminátorban a gépek az emberiség elpusztítására törekednek, még a Ghost in the Shell-ben inkább az ember “evolúcióját” figyelhetjük meg. A szerző körbejárja azt a kérdést is, hogy meddig ember az ember? Illetve, hogy mennyi az a minimális beültetés amikor már nem embernek tekintünk valakit, hanem kiborgnak? És mi van akkor, ha a robotok öntudatra ébrednek? Vagy ha egy robot memóriájába töltjük fel a tudatunkat? Hol vannak a hátárok biológiai és mesterséges “ember” között? Érdekes kérdések, melyeket Hefter Estilla igyekszik jól és érdekesen körüljárni. (A témához kapcsolódik, de nem a kötethez, két alapjában véve megegyező sorozat, árnyalatnyi különbségekkel: Humans és Real Humans).
Nagy Ádám: „Segíts magadon, akkor Seldon törvényei is megsegítenek” – elsőre azt hittem, hogy Sheldon Cooperrel kapcsolatos lesz a tanulmány, fel sem figyelve a “h” betű hiányára. Valójában Asimov Alapítvány sorozatának Seldonjáról van szó, aki megalkotta a pszichohistória tudományát, aminek a segítségével sikerült lecsökkentenie kb. 1000 évre a birodalom bukása és széthullása utáni sötét és barbár időszakot.
A szerző Seldon professzor pszihohistóriáján keresztül próbálta bemutatni a különbséget a sarlatánság és a tudományos tévedések között. Asimov, amikor az eredeti Alapítvány-trilógiát írta, még hitt abban, hogy megfelelő számítási kapacitással és pontos kiindulási adatokkal, megjósolható a jövő, ha az abban résztvevők nem tudják, hogy részesei a kutatásnak. Idővel azonban kiderült, hogy a káoszelmélet nem hoz megfelelő eredményt a jövőre nézve, hiszen a kiindulási adatok soha nem lehetnek elég pontosak, illetve mindig maradnak a rendszerben olyan változók, melyek előre nem megjósolhatóak hosszú távon (remélem, jól értelmeztem 🙂 ). Attól, hogy egy elméletet később cáfolnak, még nem biztos, hogy a megalkotója sarlatán volt. Éppen ezért fontos kihangsúlyozni, hogy a tudomány mai állása szerint szemléljük a dolgokat. Mert lehet, hogy holnap előáll valaki egy olyan cáfolattal, ami alapjában dönt meg egy elméletet. Persze ehhez az kell, hogy az elmélet csak elmélet legyen, ami jól illeszkedik a mai állapotokhoz, csak éppen még nem bizonyított. Viszont vannak olyan, tudományosnak tűnő elméletek, melyeknek semmi alapjuk sincs, mégis sokan hisznek benne. Az egyik ilyen áltudományos feltevés a homeopátiás szerek egészségjavító, illetve gyógyító hatása. Vagy ott van Philip Zimbardo híres börtönkísérlete, melyről csak nemrégen derült ki, hogy manipulálták, így az eredményei nem hitelesek. Az olvasó pedig döntse el, hogy ki sarlatán és ki a körülmények áldozata 🙂
Kunetz Zsombor és Nagy Ádám a People in White – a magyar egészségügy és a Men in Black világa című írásában a filmet veti össze a valósággal, azaz a MIB technikai, szervezeti és reagálási idejét a magyar egészségüggyel. Azt elismerhetjük, hogy a MIB szervezete jól ki van tömve zsével, jól meg van szervezve és odafigyelnek az alkalmazottaik képzésére, technikai ellátására és előmenetelére. A magyar egészségügy képe már kicsit (nagyon) lehangoló. Napjainkban ezt még jobban érezhetjük, amikor alkotmányos jogaink sérülnek a vírushelyzetre való hivatkozással. De ha nincs éppen vírushelyzet, akkor sem sokkal fényesebb a magyar egészségügy helyzete. A rossz gazdálkodás, a rosszul berögzült feladatkiosztás és a nem megfelelő orvosi ellátás egyszerre teszi pazarlóvá és költséghiányossá az egészségügyi ellátó rendszert. A tanulmány nem csak a felszínt kapargatja, hanem a dolgok mélyére ás (a terjedelmi korlátok erejéig), és rámutat azokra a hibákra, melyek csekély ráfordítással jobbá tehetnék az egészségügyet azzal, hogy a pazarlást mérsékelnék. Itt nem csak anyagi “pazarlásról” van szó, hanem humán erőforrásról is, mint pl. az olyan esetekben ahol az egyszerű feladatokat olyan emberre bízzák, akik magasabban kvalifikáltak, így nem megfelelően és hatékonyan használják fel a tudásukat. Persze, a fejétől bűzlik a hal, ami egy ideig még ott fog maradni. De mint tudjuk, a tízparancsolat ilyen nehéz időkben is megvédi az egészségünket… (szarkazmus)
Keserű József az orkok helyzetét és társadalmát vizsgálja Középföldén és Azerothon. Nem bánik túl kesztyűs kézzel Tolkiennal, aminek A Gyűrűk Ura és A hobbit című regényekben való ork ábrázolás az oka. Nem olvastam a nevezett regényeket, de a szerző elmondása alapján, az orkok tényleg csak kellékek, akiknek nincs más szerepük, minthogy megjelenítsék a gonosz társadalmát, akik semmire sincsenek tekintettel, és nem is valók másra, mint lemészárlásra. Az olvasó nem fog egy könnycseppet sem ejteni egyetlen orkért sem. Jó, Tolkient már eddig is sok mindennel megvádolták…többek között, hogy hanyagolta a női szereplőket a regényében. Így nem is vehetné zokon a Shop Stop 2 legendás jelenetét. Keserű József ebből az ork ábrázolásból kiindulva követi nyomon a későbbi fantasy történetek ork szereplőit, melyek leginkább Tolkien regényeiből kölcsönöztek. Végül eljut a Warcraft-univerzumig, ahol már egy kicsit változik az orkok megjelenítése és megítélése. Bár, nem nagyon vagyok járatos az ork témákban, a cikk hatására kedvet kaptam a Warcraft film megnézéséhez, ami számomra azt jelenti, hogy az írásnak sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a téma iránt.
Pál Gábor tanulmánya a magyar fejlesztésű M.A.G.U.S nevű szerepjáték-univerzum társadalmát és politikai berendezkedését járja körbe a megalkotott világban. Hallottam már erről a szerepjátékról, főleg a hozzá tartozó könyvek kapcsán, de még nem kóstoltam bele ebbe a világba. Ennek ellenére érdekesnek találtam az ynevi “országok” politikai berendezkedéseit. Meghökkentő, hogy hányféle és fajta társadalom létezik ebben a szerepjátékban, és mégis, mintha mindegyik megtalálta volna azt az egyensúlyt, amiben a nép biztonságban érezheti magát. Még az egyeduralkodói státuszban lévő államok élén is olyan személy áll, aki alkalmas a feladatra, és nem az elnyomás az uralkodásának az alapja. Mondjuk, kedvet nem kaptam a játékoz, de eléggé érdekesnek találtam ahhoz, hogy a cikk erejéig lekössön. Viszont, úgy érzem, hogy nem sokáig halogathatom most már Arisztotelész: Politika című munkájának az elolvasását. Utána pedig újraolvashatnám Platón: Az állam című munkáját is 🙂
Nagy Ádám és Erőss Gábor cikke méltó lezárása a kötetnek. Ugye, mindannyian felkapjuk a fejünket ha egy sci-fiben vagy fantasyben, vagy legyen bármilyen más alkotás, valami magyar vonatkozást veszünk észre. Ilyenkor mindig megdobban a szívünk, és arra gondolunk, hogy nemzetünknek helye van a világban…Nos, a szerzők végigveszik azokat a fantasztikus alkotásokat, melyekben van valami magyar vonatkozás: egy név, egy hely, egy személy vagy éppen a csirkepaprikás. A felsorolás nem rövid, és gondolom többségünk emlékszik is nagy részére. Azonban, mielőtt nagyon a fejünkbe szállna a nemzeti büszkeség, olvassuk tovább a cikket. A szerzőpáros ugyanis nem csak ezek jelenlétét vizsgálja meg az adott művekben, hanem a kontextust is amiben szerepel. Az eredmény kicsit más, mint amire az átlag számít. Nem a nemzeti nagyságunk az oka a szerepeltetésnek, hanem többségében éppen az, hogy a nyugati világ nem sokat tud rólunk, és nyelvünk, elhelyezkedésünk Európában és a világban, mintegy “egzotikus” néppé tesz bennünket. Érdekes ebből a nézőpontból is megvizsgálni jelenlétünket a mozivásznon.
A kötet egy kicsit kilóg a sorból, bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Mintha változott volna a nézőpont egyes tanulmányoknál, és nem a fantasztikus világok eseményeit, társadalmát és politikáját vizsgálták volna a szerzők a mi világunkkal párhuzamba állítva, hanem inkább a képzelt világot akarták volna megfeleltetni a mienkkel. Néha úgy éreztem, hogy erőszakot alkalmaznak, csak azért, hogy megtalálják a két világ közti párhuzamot. Volt ahol csak ürügy volt egy-egy fantasztikus világ párhuzamba állítása a mienkkel, még máshol egy kis izzadságot éreztem, hogy a szerző rá tudja vetíteni a szereplőkre mindazt amit szeretett volna. Nehéz megfogalmazni, de olvasás közben érezni lehet, hogy nem mindenhol kerek a történet.
A fenn említett zavar az erőben csak pár cikkre igaz. A többsége szerintem megtalálta azt a hangot, amivel az olvasót nem csak le tudja kötni, de kíváncsivá is teszi, hogy tovább kutasson, utánaolvasson, vagy éppen megnézze/elolvassa azt a történetet, amiről szól a cikk (ha még nem látta/olvasta). Példának felhoznám a Warcraftot, amit játszani nagy valószínűséggel nem fogok, de kedvet kaptam a filmhez. A Gyűrűk Ura olvasása pedig tervben van már egy ideje, de nem az orkok miatt fogom elolvasni 🙂 Az új Pókember filmeket pedig annak ellenére sem fogom megnézni, hogy a cikk témája nagyon is érdekelt.
Remélem, hogy nem hagytam ki senkit, és mindenkinek helyesen írtam a nevét 🙂
Izgalmas és gondolatébresztő témákat dolgoz fel a kötet, aminek hatására elgondolkodunk bizonyos dolgokon. De az is biztos, hogy egyes alkotásokra a jövőben másképpen fogunk tekinteni, és megtekintés/olvasás közben ki fogunk zökkenni a történetből, mert eszünkbe fog jutni, hogy mit is olvastunk róla ebben a kötetben. Vagy éppen ennek hatására más szemmel tekintünk az egészre, és észrevesszük a másfél órás körítésben azt az egy gondolatot, ami köré az egész történet szerveződött 🙂 Lássunk, ne csak nézzünk!
A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!
ISBN: 978 963 293 866 0
Athenaeum Kiadó, 2020
Terjedelem: 368 oldal
Bolti ár: 4299,- Ft
A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.
