Ez az a regény, amit nehezebb besorolni, mint elolvasni. Egyes helyeken tudományos-utópiának nevezik, máshol fantasynek, megint máshol utópisztikus dokumentumregénynek. Na, de nem kell mindent beskatulyázni. Ha valami jó, akkor az jó, bármelyik csoporthoz is tartozzon.
Ami a besorolást illeti, én az utópisztikus-dokumentumregény csoporthoz sorolnám (ha létezik egyáltalán ilyen). Azért nem olyan száraz, mint egy valódi dokumentumregény, inkább könnyed, néhol szépirodalmi, néhol romantikus, néhol… és sorolhatnám még.
Maga a regény három könyvből áll. Azt is lehetne mondani, hogy van eleje, közepe, és vége. Ez nagyon leegyszerűsített, de valami ilyesmiről van szó. Az Első könyv – Andrias Scheuchzeri ezen szalamandra faj felfedezéséről, és elterjedéséről szól. Pontosabban arról a folyamatról, ahogy az emberiség lassan megismeri ezen furcsa szalamandrákat. Szinte azt lehet mondani, hogy megható, ahogyan van Toch kapitány megbarátkozik a szalamandrákkal, és őszinte szeretettel viszonyul hozzájuk. A Második könyv – A civilizáció lépcsőfokai Povondra úr segítségével mutatja be a szalamandrák fejlődését, és az emberiség viszonyát egy másik értelmes lényhez. Végül a Harmadik könyv – Harc a szalamandrákkal, ahol az alcím mindent elárul.
Čapeknek, ez az eredetileg 1936-ban megjelent munkája hűen tükrözi a két világháború közötti időszak feszültségét. Görbe tükröt tart a politika és a társadalom elé. Viszont ha jobban belegondolunk, és figyelmesen olvassuk a könyvet, akkor azt vesszük észre, hogy csak a nyugati politika (nácizmus, fasizmus, monarchia és demokrácia) van elítélve, kiforgatva és lealjasítva. Csak a kapitalista rendszer és a nyugati diktatúra az, ami romba dönti a világot. A szalamandrák közössége pedig magát a kommunista ideológiát testesíti meg, miközben magában a regényben egyszer sincs leírva a “szocialista” vagy a “kommunista” szó. Valójában egyik politikai irányzat sem szerepel benne szó szerint, viszont a társadalmi jegyek egyértelműen meghatározzák ezeket. Ennek köszönhetően kétféleképpen lehet olvasni a könyvet, mint szépirodalmi művet, mely társadalomkritikát tartalmaz, vagy mint egy bújtatott kommunista propagandát.
Az utolsó fejezetig én is mint szépirodalmi művet olvastam, és lekötött. A cselekmények és leírások magukkal ragadtak, és mondhatni, hogy csak egyes megnyilvánulásoknál vettem a fáradságot, hogy elgondolkodjam a leírtakon. Viszont az utolsó fejezet kizökkentett ebből a világból. “A szerző önmagával beszélget” című fejezet, mintha nem illett volna az egészhez, zavart és összekuszált mindent. Egyre jobban kezdtem kétféleképpen megítélni a művet. Sajnos egyre kevésbé tartom szépirodalmi műnek.
Kissé ironikus a könyv belső borítója, melyen egyforma szalamandrák díszelegnek, mégis kilenc szalamandrán kalap van. Mintha a grafikus jelezni szerette volna véleményét, miszerint nincs olyan rendszer, ahol mindenki egyenlő. Mindig vannak kalaposok, akik többet akarnak, mint ami adatott és vezetőkké akarnak válni, kitűnni a tömegből.
Nem szoktam borítókon így eltöprengeni, viszont ennek az egynek sikerült megfognia, elgondolkodtatnia. Sajnos a mai borítók már mind egy kaptafára készülnek. A grafikusok próbálnak “ön-megvalósulni”, közben a tartalomhoz is igazodni, vagy már rég kiégtek és összedobnak valamit ami igazodik a tartalomhoz. Persze egy igazán jó borítóhoz olyan tartalom is kell 😉
Nem akarok senkit lebeszélni a könyv elolvasásáról. Ha a bejegyzés hatására mégis elment tőle a kedve, akkor felejtse el amit írtam, és tiszta lappal kezdjen neki az olvasásnak. Szerintem a maga nemében kiemelkedő mű, és csak dicsérni tudom, ha egyes dolgoktól elvonatkoztatok.
ISBN: 963 07 3747 7
Európa / Madách Kiadó, 1986
Terjedelem: 296 oldal
Bolti ár: -,-