J.M. Coetzee: A barbárokra várva – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Tudta? A Birodalom veszélyben! A barbárok be akarnak törni és el akarják foglalni a hazánkat! Nem tartják tiszteletben a kultúránkat! Nem tartják be a törvényeinket! Az értékrendünket lábbal tapossák! Megerőszakolják az asszonyainkat, a lányainkat! Elveszik a munkánkat! Ez felháborító! Ne hagyjuk, hogy a barbárok nevessenek a végén!

J. M. Coetzee története éppen úgy aktuális ma, mint volt 1980-ban, amikor a regény megszületett, vagy éppen századokkal korábban. A Birodalmak, Birodalmacskák mindig ugyanazt a mintát követik, hogy megtörjék, megfélemlítsék és uralják a népet, a nép gondolatait. A történelem ismétli önmagát, mi pedig nem tanulunk belőle. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, és dőlünk be ugyanazoknak a trükköknek. A diktátorok és zsebdiktátorok pedig ugyanabból a kottából játszanak, melynek címe: “Ellenséget alkotni“

Coetzee regénye egy meg nem nevezett Birodalom határvidékén játszódik. Főszereplője egy nyugdíjazása előtt álló bíró, aki békében és nyugalomban várja, hogy kiteljen a szolgálat. A határvidéken szárnyra kapnak a hírek, hogy a barbárok be akarnak törni, és vissza akarják hódítani a Birodalomtól a területeiket. A lakosok félnek, és rettegve hajtják álomra a fejüket, hiszen nem tudhatják, hogy megérik-e a reggelt. A félelem beköltözik a településre, a házakba, a szobákba, az emberek mindennapjaiba és gondolataiba. De kik is ezek a barbárok? Látta már őket valaki? Miből gondolják az emberek, hogy rájuk akarnak törni? És ha támadni akarnak, akkor hol vannak? Hol vannak a kémeik?

A határvidéken az emberek élik mindennapi életüket, melyet beárnyékolnak a szóbeszédek. Azonban egy nap megjelenik Joll ezredes a Harmadik Irodától, és ezzel testet ölt a rettegés, hiszen ha nem lenne valós a veszély, akkor a fővárosból nem küldenének a semmi közepére egy ilyen nagy hatalmú embert. Várakozásaik beigazolódnak, amikor Joll ezredes és emberei, egy több napos felderítőútról foglyokkal térnek vissza. Immáron a barbárok nem csak a képzelet szülöttei, hanem hús vér emberek. Senki sem meri megkérdőjelezni, hogy az elfogott nők, gyerekek és öregek nem egyszerű nomádok és halászok, hanem a Birodalom ellenségei, veszélyes harcosok.

Az öreg bíró is tétlenül nézi végig, amint a szeme előtt válnak megkínzott rabokká az elfogottak. A kínvallatások meglátszanak a “barbárokon”, és nem ritka a halálos kimenetelű vallatás sem. Nem emel senki szót az embertelen körülmények- és az értelmetlen kínzások ellen. Ki merné kétségbe vonni a Birodalom helyi emberének a tetteit? Ha ő azt mondja, hogy ezek barbárok, és az életünkre akartak törni, akkor az úgy van.

Coetzee a bíró szemszögéből mutatja be nekünk, hogy milyenek is vagyunk mi emberek. Mennyire manipulálhatóak, konfrontációkerülők és meghunyászkodóak vagyunk a hatalommal szemben. Jobban félünk egy képzeletbeli ellenségtől, mint a valóditól, ami itt van előttünk. Hagyjuk, hogy jogainkat, mozgásszabadságunkat és az életünket korlátozzák, csak védjenek meg bennünket a barbároktól, akik veszélyeztetik a jogainkat, kultúránkat és a jövőnket.

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?*

Hallgatunk hogy megvédjük a kényelmes életünket, az egzisztenciánkat és a “szabadságunkat”. Legyen mindhárom még oly illuzórikus is, melyet ha megvizsgálnánk, mint a tavaszi szellő a pitypangot, úgy fújná el a ködöt a szemünkről a valóság. De nem vizsgálódunk. Nem vonjuk kétségbe a vezetőink szavahihetőségét, és nem teszünk fel kérdéseket. Elfogadjuk döntéseiket és ha kell, akkor hazudunk magunknak is, és az éhező rab gyereket is harcias, kegyetlen barbárnak látjuk, csakhogy megnyugtassuk ordítani készülő lelkiismeretünket.

Majd a közvetlen “veszély” elmúlásával, csendesülésével, megpróbálunk ragtapaszt tenni a nyílt törésre, mintha az megoldana bármit is. Így tesz az öreg bíró is, aki a megmaradt foglyok szabadon-engedését követően, egy hátramaradt, félig megvakult lányt vesz magához. Szolgai alázattal mossa meg a lány lábát, tisztítja meg sebeit. Mintha a nő testének megtisztítása a saját lelkének megtisztulásával lenne egyenlő. Hónapokig végzi szertartásszerűen ezt a műveletet, de ahogy várható, eredménytelenül, hiszen a lelkében tomboló vihart nem állítja meg egy fűszál, még akkor sem, ha ezerszer állítjuk szembe a viharral.

A kötetben csak két szereplőnek van neve. Az egyik Joll ezredes, a Birodalom lelketlen kiszolgálója, a másik Mandel, aki a bíró kínzója. A népi szokások szerint nem nevezzük nevén azokat, akik árthatnak nekünk. Mert ha kiejtjük a nevét, akkor megjelenik. Ezért általában csak a “akit nem nevezünk nevén”, vagy a “tudod ki”, “tudjuk ki” kifejezésekkel utalunk rá. Gondolom, ez Harry Potter rajongóknak nem újdonság 😉 Itt mégis nevet kap a két legfőbb gonosz. Mintha egy kifordított világban élnénk, ahol a nép tagjai névtelenek, a birodalom kiszolgálói pedig néven nevezhetőek.

Sokan talán egyszerű fikciónak képzelik a regényt, aminek semmi köze a valósághoz, mindössze egy kitalált történet egy öreg bíróról, aki ellen a körülmények összejátszanak, és ártatlanul meghurcolnak. Egy Nobel-díjas szerző írásának, amit illik ismerni, de ennél többet nem is kell vele foglalkozni. Nos, a regény nem nekik íródott. Hiszen elég megnevezni a Birodalmat, és a barbárok helyére is oly sok mindent lehet behelyettesíteni, hogy egy pillanat alatt valósággá váljon az egész. Használhatjuk mondjuk a barbárok helyett a “zsidó”-t, a “cigány”-t, a “migráns”-t, az “iszlám”-ot, a “keresztény”-t, a “pravoszláv”-ot és még ki tudja milyen kifejezést. A lényeg az, hogy úgy tűnjön a népnek, hogy ezen kifejezések mögött egy ellenség bújik meg. A bíró helyett pedig állhatna “munkás”, “diák”, “értelmiségi”, “x-y-z-bérenc”, a lényeg, hogy úgy tűnjön, hogy az áruló köztünk van, és nincs senki biztonságban, hiszen nem bízhatunk már meg senkiben.

A bíró, a diktatúrával szembeni viselkedés “állomásait” szemlélteti. A néma beletörődést, a lelkiismeretfurdalás okozta megtisztulási kísérlet állapotát, a csendes lázadót, a megtört, de büszke “Igaz Ember”-t, aki szó nélkül tűri a megaláztatásokat is, ezzel kifejezve bátorságát. Belül pedig ott motoszkál benne a behódolás lehetősége, hogy véget vessen szenvedéseinek, hiszen tudja, hogy az autoriter vezetés számára…

…akiket semmiféle jogszabály nem köt, a törvényes eljárás csupán egy a sok módszer közül.

De nem elemezni akarom a regényt, hiszen nincs meg hozzá a képzettségem. Nem vagyok sem irodalmár, sem történész, sem politológus. Mindössze arra szerettem volna utalni, hogy ez a történet nekünk-, rólunk szól. Azért, hogy figyelmeztessen bennünket, vagy ha már ehhez késő, hogy felnyissa a szemünket. Ha viszont már szerencsésen a hátunk mögött tudhatjuk az egészet, akkor azért, hogy emlékeztessen bennünket. Sajnos, mégis azt kell mondanom, hogy hazánkban még mindig nem sikerült átütnie a regénynek az ingerküszöböt, amit az is bizonyít, hogy ez már a negyedik kiadása a regénynek 1987-óta, mégsem került fel a megfelelő polcra. Miért nem jár kézről-kézre ez a kötet?! Miért nem ajánlják egymásnak az emberek?! Miért nem jön velem rendszeresen szembe egy-egy idézet a könyvből?! Hol vannak az értő olvasók, akik képesek a sorok között is megtalálni a mondanivalót? De mi az, hogy a “sorok között”, amikor bele van szőve a szövegbe, úgy hogy szinte ordít, hogy észrevegye végre az ember! Azért mert nem szájbarágós? Mert nincs megnevezve az elnyomó rendszer? Mert nincs címkével és névvel ellátva a gonosz? Mert nem ismerjük fel, hogy birkának néznek bennünket az úgynevezett “vezetőink”? Mert amikor végre elkotródik az elnyomó rendszer, akkor azzal vagyunk elfoglalva, hogy kiássuk magunkat a szarból, ahelyett, hogy először védelmi bástyákat állítanánk fel, hogy ne nyomjon le bennünket még jobban egy következő, elnyomó kormány?

Az utóbbi időben egyre több könyv jelenik meg, ami megpróbálja felnyitni az olvasók szemét. Folyamatosan figyelem ezen kötetek visszhangját, ami sajnos a kelleténél hamarabb lecseng. Tegyünk róla, hogy minél több emberhez eljusson ez a regény (is), hogy beszéljenek róla, vitatkozzanak, és újabbnál újabb rétegeket hámozzanak le a történetről. Mutassatok rá a téves következtetéseimre, vagy tárjatok fel olyan dolgokat, amin esetleg átsiklottam. Ajánljátok az ismerőseiteknek és segítsetek felnyitni a szemüket.

Nem hiszem azt, hogy tökéletesen megértettem Coetzee regényét. Lehet, hogy csak a felszínt kapargattam. De ha a felszín ennyire brutálisan tud hatni, akkor mi lehet alatta?

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik képesek a fikción túllátni és felfedezni a mögötte lévő valóságot. Azoknak, akik mernek kérdezni és mernek válaszokat keresni. Fiataloknak, időseknek, nőknek, férfiaknak, értő olvasóknak.

A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.

*- Arany János: A walesi bárdok